Részletek

Megjelent: 2015. július 26.

Részletek

Megjelent: 2015. július 26.

Balassa  Sándor

A Harmadik  Bolygó
Operakantáta
op.39

Történik a Földön a XX. és a XXI. Században

A szövegkönyv a zeneszerző munkája

Az első rész szereplői:

Ember, aki a tudás terheit cipeli: Basszus
A természet élő és élettelen alakjai: Szoprán, Alt, szólisták és Kórus


I. Rész


Basszus

Társaim a bűnben,
Társaim a bajban,
Ne várjatok tőlem győzelmi éneket!
Az Élet védelmében
Megidézem a Föld lakóit,
Kik még élnek a pusztulás után,
Mondják el romlásuk okát.
Szólítlak mindent beborító levegőóceán.

Szoprán, Kórus mint Levegő

Kék búrája,
Derengő koronája a Földnek,
Lassan barnulok.
Városok fölött
Már alig látsz csillagot.
Prédája vagyok az egész világnak,
Belémeresztik, ami bűz és mocsok.
Miért várjátok tőlem,
Hogy még megújulok?

Basszus

Megidézem a folyót,
Egykorú veletek.

Alt, Kórus, mint Folyó

Valaha ittatok belőlem,
Arcom tükrözte az arcod.
Embertestvéreim
Bűzös mocsárrá lettem,
Mentsetek meg!

Basszus

Íme, az egybegyűlt vizek anyja
A tenger.

Szoprán, Alt, Kórus mint tenger

Voltam az Élet szülője,
Ágyam most élők temetője.
Partközelben már nem vagyok tenger,
Csak vízi sivatag, meddő közeg,
Belém nyomulnak szeméttelepek.
Az iszonytató olaj lep el,
Megfulladok!
Megfulladok!

Basszus

Jöjjetek erdők,
Tölgyek, fenyvesek!

Szoprán, Alt, Kórus, mint Erdő

Voltam tisztító tüdő,
Menedéket és meleget adtam,
Savas esőtől sorvadok,
Kegyelmet most ti adjatok!

Basszus

Hívom a párában álló dzsungelt!

Kórus, mint Őserdő

Vas aprít,
Tűz emészt,
Sebeimbe belehalok!
Jaj, kiszáradok!

Basszus

Hívom a fákat,

Szoprán, mint Öreg Fa

Lombjaim alatt álmodott a költő,
Az Ember szebb jövőjét
Vetette papírra.

Basszus

Virágokat,

Szoprán, Kórus, mint Virágok

Az Élet szépségét dicsértük.

Basszus

Madarakat,

Szoprán, Kórus, mint Madarak

Az Élet szépségét daloltuk.

Basszus

Erdők, mezők ezernyi lakóját,
A büszke őzbakot,
A borjazó sutát.

Alt, mint Őzsuta

Testük a testemből,
Vérük a véremből sarjadt.
Hogy neveltem,
Óvtam őket zöld alomban,
Szívemben zengő szeretet.
Anyák kell, hogy értsetek engem!
Anyák kell, hogy értsetek engem!
Az egyik az utakon kerék alá került,
A másikat kiszórt vegyszer ölte meg.
Látszólag kétféle háború,
Gyökere, termése ugyanaz.

Basszus

Hívom a vegetációt,
Növények jöjjetek!

Kórus, mit Növényvilág

Sivatag a jövőnk,
Érezzük közeleg.
Segítsetek!
Roncsolt sejtjeinkkel
Keressük még a fényt,
Foszló gyökerekkel
A televényt.
Segítsetek!

Basszus

Halljátok a Földet benépesítő állatokat!

Kórus, mint az  Állatvilág

Az élet méltósága,
A halál méltósága,
Számunkra elveszett.
Ha valamit tudtok tenni;
Kegyelmezzetek!

A második rész szereplői:

Ember, akinek tiszta a szíve: Tenor
Ember, akinek hatalma van: Bariton
Ember, aki a tudás terheit cipeli:  Basszus
Az emberiség egyik felének kara
Az emberiség másik felének kara
Technokraták kara
Jövőben bízók kara


II. Rész


Basszus

Megidézem az Embert
Aki te vagy,
Aki én vagyok,
Aki mi vagyunk;
Az élet tragikus győztesét,
Aki gyermekként nem tudja
Mit akar.

Tenor

Társaim a bűnben,
Társaim a bajban,
Ne várjatok tőlem
Győzelmi éneket.
Inkább erővel kiáltom;
Fáj az Ember a Földnek!

Az Emberiség egyik felének kara

Fáj az Ember a Földnek,
Kirabolja!
Szépségét, kincseit
Letarolja!
Harsog a korszerű jelszó,
Hasznos legyen és olcsó!

Tenor

Gyomorboldogság,
Peremlét!

Az Emberiség egyik felének kara

Gyomorboldogság,
Peremlét!

Tenor

Elborít a gyártott holmirengeteg,
Szemétláda a kontinens, a tenger,
Hej, de jól mulatunk testvér!
De mi lesz veletek?
Hagytok-e helyet
A holnapszületettnek,
Vagy pusztuljon,
Minek született meg?

Az Emberiség egyik felének kara

Fáj az Ember a Földnek,
Kirabolja!
Szépségét, kincseit
Letarolja!
Harsog a korszerű jelszó,
Hasznos legyen és olcsó!

Bariton

Eredményeink csodálatosak!
Ilyet egy kor sem produkált még!

Technokraták kara

Utakat építünk!


Tenor

Aszfalt folyik a mezőre
A gépáradatnak!

Technokraták kara

Gyárakat építünk!

Tenor

Zúdul a méreg
Vízbe, levegőbe!

Technokraták kara

Mérjük a zaj fokát,
A rádióaktivitást,
Mérjük a szennyezés mértékét!

Bariton

A valóság szondázása,
Közérdekű szolgáltatás.

Tenor

Nem kell mérnetek semmit,
Ha a szennyezést megszüntetitek!

Technokraták kara

Utakat építünk,
Gyárakat építünk,
Átalakítjuk a természetet!

Tenor

Megállj, megállj!
Ember megállj!
Eszközöd túl erős,
Tudásod oly kicsiny,
Csillagokba vágysz fel,
Míg fiaid éhen vesznek alant.
Megfékezted a pestist,
Most fékezd meg önmagad!
Negyedszázad alatt sok millió
Egy egész népnyi ember
Pusztult el a közutakon.
Annyi, mint egy világháborúban.
Ezúttal kik a háborús bűnösök?
Nem vállalja senki?
Nem keresi őket senki?
Nem…
Mert elnémít a közös érdek!
A háztól-házig való szállítás
Kényelme, öröme,
A vágy, hogy a jelen állapotok
Ne változzanak!
Mert ti így akartok élni!
Kerül, amibe kerül,
Utánunk az özönvíz!
De tudd!
A Föld vékony zöld hártyája ezt
Nem bírja el!
Én éretted kiáltom,
Üvöltöm!
Nem csak te élsz egyedül a Földön!
Ha a fű, a holló, a kikerics
Nem bírja tovább,
Vesztettél.
Csak figyeld a füvet és a hollót…
A füvet,
A hollót és a kikericset.
Ahonnan fajtánk vétetett,
Elárultuk a Természetet.

Bariton

Hallgattassátok el ezt a fantasztát!
Mindent sötéten lát.
Örömet szerezni néktek nem akar.
Miért kellene bármiről is lemondani?
Végre itt a bőség kora,
Megszűnt a nyomorúság!
Élj vágyaidnak,
A boldogság útja ez!
Ne törődj a holnappal,
A holnap majd megvédi magát.
Fogyassz, élj gondtalan!
Ez a korszerű gondolkodás.
Ki ez az ember,
Hogy nevetekben beszél?
De javatokat nem akarja?
Idegen!
Áruló!
A nép ellensége!

Az Emberiség másik felének kara

Idegen!
Áruló!
A nép ellensége!
Vesszen, vesszen!
Fogyasztani akarunk,
Emészteni akarunk.
Vesszen, vesszen!
Birtokolni, szaporodni,
Szórakozni, boldogulni,
Gazdagodni akarunk!
Jólét, kényelem kell nekünk,
Jólét, kényelem, védett élet.
Dolgoznak a gépek.
Amit kívánsz, termelünk.
Amit kívánsz, most az egyszer,
Dolgozzon a vegyszer.
Ősnyomorúság múljon el!
Fázás, félelem, bélkiontás,
Éhezés, rontás,
Múljon el!
Betegség, halál,
Tűnjön el!
Legyen az Ember ISTEN!
Legyen az Ember ISTEN!
Itt minden értünk van,
A Mindenség értünk van!
Feltárul előttünk a Kánaán!

Tenor

Megálljatok!
Megálljatok!!

Az Emberiség másik felének kara

Ne állj elénk, elsöprünk!
Elénk ne állj, elsöprünk!
Fogyasztani akarunk!
Emészteni akarunk!
Birtokolni, szaporodni,
Szórakozni akarunk!
Birtokolni, szórakozni,
Gyarapodni, boldogulni…
Vesszen! Vesszen!
Vesszen!!  Vesszen!!

Tenor

Nem látjátok, hogy a háborúból éltek?
A holnap halálából éltek?
A halálból éltek?
Iszonyú csapda,
S ti benne mind!
A fejlődés útja ez?
Boldogok hogyan lesztek,
Ha a Föld sivataggá válik?
Elfogy a tiszta víz,
A jó levegő
És meghal a csend?
Hallottál már életedben csendet?
Láttál már tiszta fényt?
Társaim a bűnben,
Társaim a bajban…
Élünk forrásoktól távol,
Kihűlő, kiürült világban.

A Jövőben bízók kara

Jöjj el szép rend,
Káosztól megőrző
Teremtő erő.
Az érték rendje,
Az élet rendje,
Igazi rend.
Hogy megtaláljuk
Lesz-e idő?
Lesz-e idő, lesz-e fény?
Lesz-e lélek?

Basszus

Az Élet védelmében
Szólaltak az élők,
A múlás nyugodalmán
Hallgatnak a holtak.

A Jövőben bízók kara

Az Élet védelmében
Szólaltak az élők,
A múlás nyugodalmán
Hallgatnak a holtak.

Budakeszi  1983-1985


Az operakantáta zenéje a Magyar Rádió Zenei Főosztályának megbízásából készült
1985-1987 között.


                                               

Részletek

Megjelent: 2015. július 26.

Szereplők:


Kántor János tenor
Juli, a felesége szoprán
Böbék Samu, Juli apja basszus
Böbékné mezzoszoprán
Piókás szüle alt
Mári néni alt
Zsuzsi szoprán
Weintraub tenor
Weintraubné mezzoszoprán
Orvos bariton
Kisbíró tenor
Bíró bariton
Kistót basszus
Öregasszony alt
Józsika próza
Pap próza
Falusi nép vegyes kar
Játszó gyermekek gyermekkar


Történik a XX. század elején egy ormánsági faluban.

 
I. FELVONÁS

I. Kép.


1. Jelenet. /Böbékékkel szomszédos falusi udvar, középen koporsó.
Jelen vannak:  Pap, Böbék, Böbékné, Józsika, Szomszédok, Falusi nép./

Pap: Kedves Atyámfiai!
Ismét összegyülekeztünk, hogy utolsó útjára kísérjünk egy meghalt testvért.
Pintér József életének hatvanhatodik évében elköltözött oda, hol nem számolják az éveket.
Itt fekszik magányosan, nincs mellette a felesége, hogy az utolsó órán könnyet ejtsen érte.
Ő már kint porladoz a temetőben.
Meddő volt szerelme, nincsenek gyermekei, sőt nincsenek rokonai sem.
Pintér József atyánkfia utolsó hajtása a törzsnek, mely egy ezredéven keresztül virágzott és gyümölcsözött.
Kérdem én ennél a koporsónál megéri-e vajon ez a nép a következő száz esztendőt?
Ki tudja, holnap kit szólít el közületek az Úr, melyik udvaron sír fel a gyászének, melyik ház marad üresen, melyik föld szántatlan, vetetlen?
Fohászkodjunk, adjon erőt az Úr, bűneink levezekléséhez, adjon erőt utaink felismeréséhez; még nem késő, amíg a síron innen állunk, de jaj nekünk, ha már a sír partjáig jutottunk, mert a sír nem adja vissza az életet.
Életet csak Élet adhat.
Kórus: Életet csak Élet adhat.
Életet csak Isten adhat.
Kórus: Életet csak Isten adhat,
mert Ő az Élet,
Kórus: Ő az Élet.
Mi pedig az Élet szolgálói vagyunk.
Ámen.
 
2. Jelenet. /Bíró, Kisbíró, Weintraub, Weintraubné, Mári néni./

Kórus: Nem kell többet szenvedned már,
Sírod mélyén új élet vár.
Elhagyván a földi létet,
Várjon rád az örök élet.

/Az ének alatt beszögezik a koporsót és a menet megindul a temető felé./

Böbék Samu: No, szegény Józsi, hát ő is elment.

Böbékné: Bár mennénk már mi is utána.

Kórus: Lelked szálljon az ég felé,
Járulj Isten trónja elé.
Nyerd el kegyes bocsánatát,
Legyen a menny örök hazád.

/Elvonulnak, a Pap a Hívekkel, a koporsót a Szent Mihály lován viszik./

Mári néni: Ki hitte volna, hogy ilyen hamar megnyugoszik...
még tegnap is milyen jót evett.

Bíró: Jól beszélt a pap.

Böbék: Azért fizetjük.

Böbékné: Mondhatott volna okosabbat is.

Bíró: Okosabbat? Okosabbat talán, de igazabbat aligha.

Böbékné: A pap dolga, hogy vigasztaljon.

Bíró: Maholnap már nem lesz kit vigasztalni.

Böbék: Már hogyne lenne?
Mi még itt vagyunk!

Weintraub: Böbék uram! Most ki örökli a vagyon?
Bíró uram! Mondja, most ki örökli a vagyon?
Bíró: Talán meg akarja venni, Weintraub úr?

Weintraub: Miért ne?
A szorgalmas munkának megvan a maga gyümölcse.
Dolgozok, spórolok; szép lassan gyarapodok.
Kell a birtok, mert sok a gyerek.

Weintraubné: Kell a birtok, mert sok a gyerek.

Böbék: Gürcölnek ezek, majd a szemük esik ki és szaporodnak, mint a nyulak.

Weintraub: Maguk esznek, isznak, csak dúskálnak,
mi pedig gürcölünk, he kell koplalunk.

Weintraubné: Mi pedig koplalunk, ha kell...

Weintraub: Ezért van nekünk és maguknak nincs.

Weintraubné: Maguknak nincs.

Weintraub: Az élet megy tovább, ha megállunk, meghalunk.

Weintraubné: Ha megállunk, meghalunk.

Kisbíró: Még bele sem tették a sírjába,
már alkudoznak a házára, földjére.

Bíró: Tán még a földet is megvenné, Weintraub úr?

Weintraub: Miért ne?
Jönnek a rokonok, ők is idetelepednek.
Jönnek és vesznek.

Weintraubné: Jönnek és vesznek.

Weintraub: Szükség van a házra is, földre is,
mert igen nagy a család.

Weintraubné: Mert igen nagy a család.

Bíró: Lám a más fajta szaporodik,
csak a magyar pusztul...
De mi magunk is akarjuk,
hogy így legyen.

/Beszögezik a ház ajtaját és ablakát./
/Weintraubék elmennek./

Böbék: Na, ennek is vége!

Böbékné: Én meg elszaladok a Piókás szüléhez.
Jöjjön el, kenje meg a derekamat,
mert igen érzi az időt.

Mári néni: A derekad fáj?

Böbékné: A Juli miatt.

Mári néni: Hát úgy van?

Böbékné: Már három hónapja.

Mári néni: Eredj csak Zsófi, jól teszed.
Áldott jó keze van a szülikének...

/Az asszonyok elmennek./


3. Jelenet. /Böbékné és Mári néni nélkül./

Bíró: Elvitték a holtat,
de az igazi koporsó itt maradt. /A házra mutat./
/Zsuzsi jön./

Böbék: No nézd csak, itt jön a halálmadár, a Jehova szolgája.

Zsuzsi: Békesség...

Kisbíró: Itt lassan mindenki a Jehova szolgája lesz.
A Piócás asszony szaporítja őket,
meg a fejfákat kint a temetőben.

Bíró: Jöjjön Samu bácsi, nézzünk be a kocsmába.

Böbék: Most nem.

Bíró: Akkor Isten áldja.

Böbék: /Biccent, a többiek elmennek, Böbék az udvarába ballag./


4. Jelenet./Böbék, János./

János! János!
Hová ment a kisgyerek?
Mert baja eshet, még megfázik.
Miért nem vigyáztok rá?

Kántor János: Most megijedt, mert koporsót látott?
Mert halottat látott?

Böbék: Baja eshet a gyereknek, miért nem vigyáztok rá?

János: Látom, hogy a Piókás szüléhez járnak megint...

Böbék: Ki vagy te, hogy beleszólj?
Senki se vagy te itt, csak egy vő!

János: Vő vagyok, de kutya az nem vagyok!
Hallja!
Ezt jól jegyezze meg!
Ha a piókás asszony idejön,
amíg a feleségem áldott állapotban van,
letöröm a derekát!

Böbék: Mit teszel te?
Mit képzelsz ki vagy te?
Akkor mégy innen, amikor én akarom!
De hol marad a kisgyerek?

János: Lehet, hogy a jégen csúszkál.

Böbék: Micsoda? A jégen?
Hátha beszakad a jég?
Megfázik és megbetegszik!
Ez az egy gyerek van és erre sem vigyáztok?

János: Hadd mulassa magát, úgy erősödik.
Hisz kisgyerek még.

Böbék: Ahelyett, hogy a gyerekre vigyáznál,
azt akarod, hogy legyen még kettő, három?

János: Ha pörölni akar, menjen be a házba.

Böbék: Ott pörölök ahol én akarok!
A ház az enyém!
Az udvar az enyém!
Itt minden az enyém!
A tied a nagy semmi!
Mert mid van neked mondd?
Az a kis szőlő? Nahisz!
De gyereket azt akarnál, ha hagyná az ember.

János: A szomszédja házát épp hogy beszögezték,
magának meg az fáj, hogy Julinak megint gyereke lesz?
Hát tudja meg, igen, megint gyereke lesz!
Az a szép, ha nagy a család!
Ha a gyerekek az anyjuk köré gyűlnek.
Az életben egymást támogatják,
Szeretetben élnek.
Ez az igazi erő, az összetartozás szent ereje!
Én egyedüli gyerek voltam,
árván magamra maradtam...
Védtelen ág vagyok, magányos hajtás.
Én nem akarom, hogy a fiam is magára maradjon,
nem akarom, hogy ezt a házat is beszögezzék!

Böbék: Ne törődj azzal, ha beszögezik.
Ez a ház az enyém, te bolond.
Ez a ház Józsikáé lesz majd.
A földek is, mind, mind!
Legyen belőle ember!
Hadd legyen belőle EMBER!
Nem akarok itt koldust látni többé!
Az én házamban nem lesz több gyerek!
Ha nem tetszik, le is út, fel is út!

János: Az életemet maga ne rendezze be!
Elmegyünk, ha kell, legyen!
Az asszony és a gyerek velem jön!
Maga meg gyújtsa föl a házát,
rendezze dolgát az Istennel, ahogyan akarja!

Böbék: Koldusok!
Tolvajok!
Gazemberek!!


/Függöny/



II. Kép.


1. Jelenet./Este. Böbékék szobája gerendás parasztházban. Juli, Böbékné, Mári néni, Józsika./

Józsika: /olvassa/
Szent István király megszilárdította a kereszténységet. Törvényeket hozott a kereszténység védelmére.

Mári néni: Milyen okos ez a gyerek,
még pap lesz belőle.

Böbékné: /Julihoz/
Hagytad, hogy elszökjön a temetésről és ott csúszkáljon a jégen.

Mári néni: Vigyázni kell, a jég könnyen beszakadhat.

Böbékné: Erre az egyre sem tudtok vigyázni,
az urad mégis másikat akar.

Juli: Ha már így vagyok, magam se bánom.
Legyen csak még egy gyerekünk.

Józsika: Szent István király megszilárdította a kereszténységet. Törvényeket hozott a kereszténység védelmére.

Böbékné: Minek több gyerek?
Nem kell több gyerek.

Juli: Hadd legyen még egy gyerekünk.
Jaj, félek megver az Isten.
Megver, érzem, hogy megver.

Böbékné: Hogy verne meg?
Engem se vert meg.
Mit csinálnál most, ha öten volnátok testvérek?

Mári néni: Nem patkány az ember, hogy hullajtsa a kölykit.
Arra való az ész, hogy éljünk vele.

Juli: Mári néni is megtette?

Mári néni: Melyikőnk nem, édes lányom.
Az ember szaporodik, a föld meg nem.
Mi jutna az örökségből egynek - egynek?

Józsika: Szent István király megszilárdította a kereszténységet. Törvényeket hozott a kereszténység védelmére.

Juli: Istenem, de hátha megölnek?
Kendtek nem érzik azt, amit én...

Mári néni: Négyszer megtettem és mégis itt vagyok.

Juli: Úgy érzem, megver az Isten, ha megteszem.
Megver, megver.
Mári néni nem akarom!
Nem akarom!

Böbékné: Egy poronty miatt beszél annyit.
Nekem nem kell.
Apádnak nem kell.
Senkinek sem kell!

Juli: Az uramnak kell!
Böbékné: Az Istennek is egy fia volt.

Józsika: Szent István király megszilárdította a kereszténységet.


2. Jelenet./Zsuzsi/

Zsuzsi: Békesség.
Visszahoztam a bögrét, köszönjük.

Juli: /Hosszasan nézi Zsuzsit/

Zsuzsi: Mit nézel Juli? /Megérti, hogy a leromlott állapotát nézi/
Jézus nevében kérlek, ne tedd meg!
Ne tedd meg!

Juli: Hallja édesanyám?

Böbékné: Ne törődj vele édes lányom.
Ne törődj vele Julikám!

Zsuzsi: Légy erős és ne tedd meg!
Ne hallgass a gonoszok szavára!
Én gyenge voltam engedtem a gonosznak és mi lett belőlem?
Békesség legyen mindnyájukkal. /el/

Mári néni: Ne törődj vele édes lányom.
Bolond ez, Jehovista.

Juli: Isten ujja ez édesanyám, érzem.
Nem látja?
Úgy néz ki szegény mint egy élőhalott.
Virágzó lány volt még a minap, s mi lett belőle?
Én is ilyen leszek, ugye édesanyám?
Kiszáradok mint a kóró.
Félek, úgy félek, megver az Isten,
ha magzatom ellen támadok.
Kendtek nem érzik azt amit én...
Ó János, hol maradsz ilyen sokáig?
Nélküled oly erőtlen vagyok.

Józsika: Szülém!
Hogyan szilárdította meg a kereszténységet Szent István király?

Böbékné: Úgy kedvesem, hogy a pogányoknak meg kellett keresztelkedni.

Józsika: Aztán hogyan hozta a törvényeket, honnan hozta?

Böbékné: Az úgy volt kedvesem, hogy imádkozni kellett, meg konfirmálni.
Jaj volt annak, aki nem engedelmeskedett.
Aki ellenállt, azt levágták!

Mári néni: Pap lesz belőle, meglátjátok!

Böbékné:  Pap ám a fenét!
Még mit nem?
Hogy pap?
Inkább módos gazdag polgár leszel.
Megházasodsz gazdagon,
megházasodsz rangosan, kincsem, kedvesem. /megöleli/


3. Jelenet./Böbék/

Böbék: Jó estét.
Cudar idő van odaki.
A kisgyerek nem alszik még?

Józsika: Nagyapám!
Ez a fránya Szent István nem megy a fejembe.

Böbék: Minek neked az a Szent István?
Nem szorulsz te rája.
/a feleségéhez/ Mit mondott a Piókás szüle?

Böbékné: Eljön.

Böbék: Nem látott meg a pap, vagy az orvos?

Böbékné: Mi közük hozzá?

Juli: Én édes Istenem, mi lesz velem?
Mi lesz velem?

Böbékné: Ne sápítozz, inkább fektesd le a gyereket.

Juli: Gyere kisfiam,
aludni kell már neked ilyenkor.

Józsika: De édesanyám!
Még nem tudom a Szent Istvánt!

Böbék: Hagyd már azt a királyt,
hiszen ezer éve halott.
Eredj csak aludni.

Juli: /Hátraviszi Józsikát, lefekteti, mialatt Böbék vacsorázik, énekel neki/
Mikor fésültelek, ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak, ugye nem szidtalak?
Gyenge karjaimmal, ugye hogy óvtalak,
Esti nyugováskor betakargattalak.


4. Jelenet. /János/

János: Mi van vacsorára?

Böbék: Ezt érted, mi van enni?

János: Megdolgozok érte rendesen.
A bor bántja, meg a fösvénység,
sokat ivott megint./eszik/

Juli: Mikor beteg voltál, ugye ápoltalak?
Réti teafűvel beborogattalak.
Gyenge karjaimmal, ugye hogy óvtalak,
esti nyugováskor elringattalak.
/egy kicsit még fogja a gyermek kezét, majd betakarja, megcsókolja/

János: Láttam a piócás asszonyt.
Vajon hová mehetett?
Mári néni: Jöhet az még ide is.

János: Megmondtam, letöröm a derekát, ha ide jön.
Amíg Juli úgy van, ide ne jöjjön!
Hol a lámpa?

Böbékné: A helyén.
Menj csak etesd meg az állatokat.

Juli: Elaludt a szentem.
Olyan szép az arca, amikor aluszik.
Hallgatta az éneket és fogta a kezem.
Min veszekedtetek?

Böbékné: Az urad a Piókás szüle ellen van.

Böbék: Ha nem tetszik neki ami itt folyik, elmehet!

Juli: Édesapám!
Csak nem kergeti ki az uramat?

Böbékné: Istenemre megteszi, még megérheted.


5. Jelenet. /Böbék nélkül és Piókás szüle/

Piókás szüle: Jó estét.
De jó meleg van idebent.

Böbék: /fogja a kalapját és kimegy/

Piókás: János itthon van?

Juli: Itthon.

Piókás: Jobban szeretném, ha nem lenne,
mert igen haragszik rám.
Nem akarom, hogy kiabáljon velem,
hogy megüssön...
olyan gyönge a szívem,
már csak az Isten irgalma éltet.

Juli: Igaz, hogy Gyurkó Mari olyan beteg lett?

Piókás: Elhívtak, hogy segítenék rajta,
de hektikára nincsen orvosság.

Juli: Két napja még olyan volt, mint a nyíló rózsa.

Piókás: Két nap két esztendő lehet, ha az Isten úgy akarja.
Erővel doktorért akartak menni,
de mit segíthet ott az orvos, vagy a tudomány,
ahol már én sem tehetek semmit?
No hát, mi van a derekaddal Zsófi?

Böbékné: Meg kell kenni.

Piókás: /egyre csak Julit nézegetve.../
Lehet, azt lehet... mikor esett belé a baj?

Böbékné: Vagy három hónapja.

Piókás: Szóval három hónapja?
Hát majd megkenjük.
De hogyan, amikor János itthon van?

Juli: Istenem Atyám... bocsásd meg vétkeinket...
Ne vígy minket kísértésbe... szabadíts meg a gonosztól...

Piókás: Ha János nem bánt, nem bánom.

Böbékné: Azt próbálja csak meg,
Az uram kiveri a házból!

Piókás: Jól van lelkem, egy kis paradicsomot, vagy öt üveggel.

Böbékné: Öt üveget adok szülike.

Piókás: Aztán egy kis savanyú uborkát,
igen szeretem.

Böbékné: Kapsz egy kis savanyú uborkát,
mert igen szereted.

Juli: Jaj nekem, bárcsak meghalnék.

Mári néni: Ne kísértsd az Istent, virágom.

Piókás: Adsz még egy kis kolbászt, hurkát, ha disznó öltök.

Böbékné: Kolbászt, hurkát.

Piókás: Kolbászt, hurkát, két mázsa búzát,
ahogy megegyeztünk.

Juli: Úgy félek, hogy meg kell halnom,
megölnek érzem.

Mári néni: Nem kell félned lányom,
megsegít az Isten.

Juli: Nagy Isten óvd meg ártatlan vérem.

Mári néni: Nem kell félned lányom megsegít az ég.

Piócás, Böbékné:  Ahogy megegyeztünk.

Juli: Máris megegyeztek, jaj nekem!

Piókás: Jól van lelkem, egy kis paradicsomot.

Böbékné: Egy kis paradicsomot,

Piókás: Vagy öt üveggel.

Böbékné: Öt üveggel adok szülike.

Piókás: Aztán egy kis savanyú uborkát,

Böbékné: Savanyú uborkát,

Piókás: mert igen szeretem.

Böbékné: mert igen szereted.

6. Jelenet. /János/

Juli: Végre itt vagy János!

János: Mégiscsak idejött, vén szipirtyó?

Piókás: Jánoskám, Jánoskám, hát itthon vagy?

János: Örül neki mi?
Kifelé! Semmi dolgod nincsen itt! Kifelé!

Böbékné: Házamból a vendéget elűzni, hogy mered?

Piócás: Irgalmazz Jánosom.

János: Takarodj innen!
Pusztulj csúf boszorkány!

Piókás: Jánoskám ne tégy csúfot velem,
meg ne üss!
Ne bánts, ne bánts, ismerj Istent!

Böbékné: Csendőr kell ennek!

Juli: Ó János védj meg engem,
nélküled olyan gyenge vagyok.

János: Édes kicsi feleségem, nyugodj meg.
Ezt a boszorkányt meg elűzöm innét!


7. Jelenet. /Böbék/

Böbék: Mi történik itt?

Piókás: Jaj meghalok!
Megöl a vőd!
Én csak segíteni akartam!

János: Takarodjon innen! Kifelé!/Kipenderíti az asszonyt/

Böbék: Most aztán szedd a sátorfádat és eredj!
János: Elmegyek én, szívesen, örömest,
de csak együtt Julikával,
de csak együtt Józsikával.
Hárman együtt, most elmegyünk,
új élet vár reánk.
Nem leszek többé kapca-rongya, cseléd!
Julikám szedd a holmit, fogd a gyereket, indulunk!

Juli: Éjnek évadján hova menjünk János?

János: Akárhova, csak innen el.

Böbékné: A mi Julikánkat nem viszed el,
nem azért neveltük.

Böbék: Ha a lányom elmegy, fölgyújtom a házat inkább,
de semmit se hagyok rátok!

János: Vigye a sírba mindenét!
Szedd a holmit, már is indulunk!

Böbék: Én leütöm ezt a gazembert! /Ráront Jánosra, de nem bír vele/

János: Vigyázzon öreg, még megüti magát,
s azt nem akarom.

Józsika: Édesapám! Ne bántsa öregapámat!

Juli: Csak úgy elhagyjam apámat, anyámat,
éjnek évadján a szülői házat?

Böbék: Ez a tiszta beszéd!

János: Feleségem vagy e még?
Hű feleségem vagy e még?

Böbék: A lányom, s a kisgyerek itt maradnak!
Te pedig pusztulj a házamból!

János: Utoljára kérdem jössz e? /Juli hallgat/ Jössz e?
/Juli hallgat/Akkor már oda van a mi életünk örökre.

Juli: Ó János ne hagyj el!
János: Hitvány asszony, rongy asszony,
te sem vagy különb a többinél!

Böbék: Takarodj a házamból!

János: Itt a gyűrűd!
Élj a magad módján, én is élek a magamén! /Elrohan/

Juli: Ó János mi lesz velem nélküled?
Édes Istenem!


/Függöny/

 
II. FELVONÁS

I. Kép.


1. Jelenet. /Böbékékék háza. Böbék, Böbékné és Juli ebédelnek/

Böbékné: Megint nem eszel, kedvesem.

Juli: Nem megy le a torkomon édesanyám.

Böbék: Búbánatos élet ez,
elfacsarodik a szívem, ha rád nézek.

Böbékné: Mindjárt itt lesz az orvos.

Juli: Bár venne magához az Isten,
hogy ne legyek terhére senkinek.

Böbékné: Meggyógyulsz ne félj.
Józsika meg szépen megnő,
derék ember lesz belőle.

Böbék: Hol az a kisgyerek?
Már megint nem jött haza ebédre.

Juli: Játszik valahol,
majd megjön, ha megéhezik.

Böbék: Miért nem mégy utána?

Juli: Beteg vagyok én nagyon,
vége az én életemnek.


2. Jelenet. /Mári néni/

Mári néni: Adjon Isten.
Hogy van a Juli?

Juli: Meghalok én hamarosan Mári néném.

Böbék: Hallgass!
A doktor azt mondja meggyógyulsz.

Mári néni: János után meg ne bánkódjál,
ujjat húzott a világgal,
most aztán viselheti a következményeket...

Juli: Mi történt vele Mári néném?

Mári néni: Hiába futkos munka után,
nem ad neki senki.
Megegyeztek a nagygazdák,
hogy nem adnak neki munkát.

Juli: Kegyetlen világ!
Embertelen!
Embertelen és önző!

Böbékné: Az urad volt kegyetlen.

Juli: De neki igaza volt édesanyám!

Böbék: Hallgass!
Lám, van becsületem a faluban,
ellenem nem mer tenni senki.

Mári néni: Hallottátok e, hogy Weintraub megvette a
Pintér József házát?

Böbékné: Ezt, amit a minap beszögeztek?

Mári néni: Ezt hát, úgy bizony, ezt.
Hát azt hallottátok e,
hogy Weintraub megvette János szőlőjét is?

Juli: Eladta a szőlőt, egyetlen örökségét.
Ó szegény János
elárvult, elárult párom;
faragják már neked nehéz koldus botod,
ácsolják már nekem néma sírkeresztem.


3. Jelenet. /az Orvos/

Orvos: Szép jó napot mindnyájuknak.

Böbék: Isten hozta doktor úr.

Orvos: Hát hogy van a menyecske?
Látom, sokkal jobban. Igaz-e?
Hamarosan táncolhat majd.

Böbékné: Látja doktor úr, milyen bajt hozott ránk a véletlen;
csak ráállt a létrára, megcsúszott
és meglett a baj.

Orvos: Sokan esnek le a létráról ezen a vidéken,
persze csak úgy véletlenül...
Kántorné, most már túl van a veszélyen.
Ha kíméli magát, szép lassan rendbejön.
Rám már nincs is szükség.
Ami baj még van,
azon az én tudományom sem tud változtatni.

Böbék: Mi baj lenne még doktor úr?

Orvos: Bele kell nyugodniuk, hogy a fiatalasszonynak
nem lehet több gyereke!

Juli: Szentséges Jóatyám!
Tudtam, hogy megver az Isten!

Orvos: Előbb kellett volna vigyázni,
hogy ne essenek le a létráról.
Ez az a létra, amiről az asszonyok
pokolra jutnak, a pokolba zuhannak.
Köszönjék meg az Istennek, hogy nem lett nyomorék.
Az urával meg béküljön ki szépen,
az a szegény ember is csak emészti magát.
Én meg, remélem egyszer elkapom azt,
aki miatt maguk mindig leesnek a létráról,
s akkor elbánok vele!


4. Jelenet./az Orvos nélkül/

Böbékné: Ne sírj.
Ne ríj...
Megbolondul itt az ember!

Juli: Az életemet tönkretették,
az uramat elüldözték,
nincs már miért éljek.
Minden ami örömöm volt,
az mögöttem van,
rám csak a bánat vár.
Ó, mivé lett az én életem?
Hova tűnt az én boldogságom?
Hallgattam a gonosz szavára,
a létráról a pokolba zuhantam,
ahonnan már nincs visszaút.

Böbékné: Nem tudja senki, hogy nem lesz gyereked.
Ha elválsz kaphatsz még gazdagabbat is,
derekabbat is a féleszű uradnál.

Juli: Egy ember volt a világon,
azt is elvesztettem.
Nem kell már nekem senki
se igaz úton, se hazugsággal.

Mári néni: Azért adott az Isten észt,
hogy éljünk vele.

Juli: Nem az Isten adta azt az észt,
hanem a Sátán!

Böbékné: Tisztára megbolondult!

Juli: Akkor bolondultam én meg,
amikor magukra hallgattam.
Akkor lett belőlem kiszáradt gyümölcsfa.
Kivágtak engem, s a tűzre vetettek.



5. Jelenet./Zsuzsi/

Zsuzsi: Békesség.
Milyen sötét van ebben a házban...
Juli!
Hát mégis ide jutottál?
De bízzál, az Isten kiválasztott téged!
Így indultam el én is a Jehovához vezető úton.
Intést kaptam, hogy jöjjek el hozzád,
mert kiválasztott vagy.
Jöjj velem a gyülekezetbe,
valld meg bűneid, mert itt az Ítélet Napja.

Juli: Ha azért küldtek, hogy segíts nekem,
akkor menj el az uramhoz,
mondd el neki, hogy se éjjelem, se nappalom.
Elpusztulok, ha nem visz el ebből a házból.

Zsuzsi: Hagyd az urad!
Egész éjszaka dorbézolt a kocsmában!
Muzsikáltat, vesztét érzi!

Juli: Értem teszi.
Zsuzsikám eredj, rád tán még hallgat.
Mondd meg neki,
vele akarok lenni halálomig.
Vegyen vissza,
vigyen el innen.


6. Jelenet./Kisbíró, Öregasszony, a falu népe/

Böbék: Jaj! Végem van!
Végem van!

Kisbíró: /Karjaiban hozza Józsikát/

Kórus: A... Mi történt?
A... Hozzák már!

Öregasszony: Él e még?

Böbék: Él e még?

Kórus: Él még tán.
Itt hozzák, utat, utat, utat! Vigyázzatok!

Böbékné: Mi történt?

Kisbíró: Isten legyen irgalmas!

Öregasszony: Milyen csapás!

Böbék: Végem van!

Juli: Józsika!
Kisfiam!
Gyermekem!

Mári néni: Isten legyen irgalmas,
mi lelte a kisgyereket?

Kisbíró: Ott mentem a Tapasztó mellett,
ahol a gyerekek csúszkálnak.

Juli: Vége már a kisfiamnak!

Kisbíró: Egyszer csak összefutnak, visítoznak.
Futottam én is, ahogy csak bírtam,
de már akkor a jég alá került.

Kórus: Beszakadt a jég alatta,
jég alá került!

Böbékné: Jaj! Nem halt meg tán, él e még?

Öregasszony: Dörzsölni kell a testét,
hóval dörzsöljétek.
Gyorsan hozzatok havat,
azzal dörzsöljétek.

Böbék: Doktort! Doktort!
Hívjátok a doktort!

Öregasszony: Hívjátok inkább a Piókás szülét!

Juli: Jaj! Megdermedt már!
Vége az én kisfiamnak!

Böbék: Doktort a föld alól is!
Meghal az unokám!

Kórus: Irgalmas Isten!
Jaj oda van!

Juli: Nyisd ki szemecskédet,
mozdítsd kezecskédet.

Valamennyien: Irgalmas Isten! Már oda van!


7. Jelenet./Piókás szüle/

Piókás: Hallom baj érte a Józsikát.

Juli: Hozzá ne nyúljon!

Piókás: Hadd lássam a kisgyereket.

Juli: Ne nyúljon hozzá!
Orvost hozzanak!
Meghal az egyetlenem!
Meghal a kicsi fiam!
Nyisd ki szemecskédet,
mozdítsd kezecskédet.
Józsikám! Kisfiam!
Hideg a szíved,
dermedt a tested,
Jaj nekem, ki könyörül rajtam?
Hozzá ne érjen!
Száradjon el a keze!

8. Jelenet./Orvos/

Orvos: Hol a gyerek?Kórus: Ott fekszik már
kiterítve
Juli: Él még?

Orvos: Itt már nincs segítség.Kórus: Nem mozdul már,
hideg a teste,
ártatlan lelkét
az Úr magához vette.

Böbék: Hátha bevinné a kórházba?
Ha megoperálná?

Orvos: Itt már nem segíthet emberi ész,
Itt már nem segíthet semmi.

/A színfalak mögül felcsendül János mulatozása/

Juli: Jézusom!
János!
Engem keres, hiszen hívattam.

9. Jelenet./Orvos nélkül, János a zenészeivel/

János: Túlsó soron nyílik a virág,
egész éjjel érzem a szagát.
Kire vessem fekete szemem?
Ki vigasztalja meg a szívem?

Hármat tojott a fekete kánya
engem szeret a kend barna lánya
Kikityembe, kukutyomba
gyere rózsám a karomba!
/iszik a kezében lévő üvegből, majd táncol/
Heje haj!
/látja, hogy az üveg kiürült, a földhöz vágja/
De szép társaság gyűlt itt össze.
De vígan vagytok Julikám.

Juli: Csendesebben János, ebben az órában...

János: Mert ésszel él az ember, igaz-e?

Böbékné: Meg ne lássa a kisgyereket, mert megöl minket.

János: /észreveszi a Piókás szülét/
Hát te is itt vagy?
Hadd tépjem ki a nyelvedet a kígyószádból,
mert ütött az órád!/félre löki/

Piókás: Segítség! Csendőr!

János: Aki idejön, az halálfia!
/Julihoz/ De szép menyecske vagy te...
és milyen sápadt az orcád...
Hogy van az én hites feleségem,
az én hűséges, holtomiglan feleségem?

Juli: Édes jó uram, Jánosom,
a kisgyerek... a kisgyerek...

János: A kisgyerek, mert ésszel él az ember?
Ésszel élek én is.
Iszok, muzsikálok,
iszok mulatozok!
Van itt pénz elég!
Amennyit akarsz!
Mert volt még négy hold szőlőm,
az atyai örökség.
Kell-e ruhára? Itt van!
Kell-e cipőre? Itt van!

Juli: Térj eszedre János!
A kisgyerek! A kisgyerek!

János: Itt van Józsikának csizmára, bundára.
Hadd legyen első gyerek a faluba!

Böbék: Dobjátok ki innen!

János: Állj! Megállj!
Nem vagyok már „vő” a maga kapcarongya,
van már pénzem.
Ebben a házban mindig a pénz beszélt,
most én beszélek!

Juli: Kedves uram nagybeteg a kisgyerek.
Nagybeteg...

János: Koporsót neki!

Kórus: Jaj! Jaj!!

János: Koporsót minden gyereknek ebbe a faluba!!

Kórus: Ó jaj! Jaj!!
Nem tudja mi történt!
Ó jaj! Jaj!!
Nem érti mi történt!!

János: Be kell szögezni minden házat!

Juli: Jaj Jánosom ne káromold az Istent,
meghalt a kisgyerek!

János: Ki halt meg?
Miféle kisgyerek?/megérti/
Józsikám!!!

Kórus: Az Isten így büntet!

János: Kisfiam!!!

Kórus: Az Isten így büntet!

János: Jaj nekem! Józsikám, gyermekem!

Kórus: Rád sújt amikor nem várod.
Ott ér el ahol nem várod. Jaj!!

Böbék: Most végem van.Juli: Édes kisfiam,
Elért az Isten Bűntető keze.Egyetlen gyermekem.
Ártatlan kisfiam
Józsikám.

Böbékné: Gyermekem, lányom,János: Jól mondja, elérte az
édes Julikám,Isten keze.
elvesztettedKisbíró: A bűn, s a vétek,
egyetlen gyermeked.a bűnösre száll.
A bűn az én vétkem volt.

János: Készítse a szögeket, mert ezt a házat is beszögezik majd.

Kórus: Jaj! Beszögezik.
Nem lesz ki lakjon benne,
mert itt fekszik kiterítve!Juli, János:  Hogy éljek nélküled?
Gyászuk, bánatuk az égre kiált!

Juli: Józsikám!

János: Jéghideg vagy!

Juli: Kisfiam!

János: És mozdulatlan!

Kórus: Békesség szálljon rátok.
Megnyugvás, béke szálljon rátok.
Szálljon rátok béke, béke.

János: Most menjetek ki innen!
Mindenki menjen ki!

Juli: János!
János...

János: Emlékezz...
Amikor hívtalak, nem jöttél velem.
Azt hittem boldogok leszünk,
de minden másképp lett.
Romlott világ ez, benne romlott emberek,
megrontottak téged is!
Amikor hívtalak, nem jöttél velem.
Azt hittem boldogok leszünk,
de megrontottak a gonoszok!
Ezen a pénzen pedig temessétek el a fiamat!
Fejfájára azt írjátok:
Itt nyugszik Kántor Józsika,
élt nyolc esztendőt!

/Függöny/
II. Kép.

1. Jelenet./Falusi templom belseje. Hátul János húzódik meg a homályban, Juli nem veszi észre/

Juli: Itt állok előtted Uram,
bűneim szörnyű terheivel.
Adj enyhülést.
Te, aki a szívembe látsz,
tudod milyen nyomorult vagyok,
add bocsánatod.
Istenem, Atyám, hozzád kiáltok!
Enyhítsd fájdalmamat
és bocsásd meg vétkeimet...
Utat tévesztettem,
mindenemet elvesztettem,
bezárult előttem az élet kapuja.
Elpusztítottam a szívem alatt
fogant magzatomat,
akit te adtál nekem.
A másikat, ki a szemem fénye volt,
tőlem visszavetted.
Rossz anya voltam és rossz feleség!
Legalább az élőt add vissza Uram,
elűzött emberemet térítsd jó útra.
Add, hogy ne kocsmázzon,
békére találjon.
Legyen újra igaz, hűséges, dolgos ember.
Hallgasd meg Uram könyörgésemet.
/János előlép az őt rejtő templomszegletből/
Jánosom! Jó uram!

János: Julikám! Kedvesem! Egyetlenem!

Juli: Hitvesem! Jó uram!
Azt mondtad rongy asszony vagyok,
bocsáss meg nekem ebben az órában.

János: Én vagyok az aki a bűnt elkövette,
magadra hagytalak nehéz órád idején.
Elhagytalak Julikám, mikor az Isten is elhagyott.
Rosszra válik a szív, pusztítóvá lesz;
ha elhagyjuk azt akit szeretünk,
ha elhagyjuk azt, aki minket szeret...

Juli: Jánosom, uram, édes egyem.Ne hagyjuk el akit szeretünk,
Ne hagyjuk el aki minket
János: Ó édes feleségem,szeret, mert a szívünk
ne hagyjuk el akit szeretünkkeserűvé válik.
Ne hagyjuk el, aki minket
szeret; mert szívünk
keserűvé válik.
Gyere velem, próbáljuk meg újra.
Az örökségem ugyan oda van,
de a kis ház a szőlő mellett,
még megvan!

Juli: Mennék én János, de nem lehet.

János: Nem lehet?

Juli: Nékem már soha többé nem lehet gyerekem!

János: Nem lehet gyereked?

Juli: Most már tudod János,
ha elfogadsz így, akkor veled megyek.

János: Fogadjuk el egymást amilyenek vagyunk

Juli: Fogadjuk el egymást tiszta szívvel.

János: Gyere velem Julikám.
/Kézenfogja a feleségét és lassan elhagyják a templomot/

/Függöny/

 
III. FELVONÁS


1. Jelenet. /A szőlő melletti kis ház. Weintraub a ház előtt ül, vár. A szüretelők éneke hallatszik./

Kórus: Ősszel érik babám a fekete szőlő
Te voltál az igazi szerető.
Bocsásd meg, ha valaha vétettem,
Ellenedre babám rosszat cselekedtem.


2. Jelenet./Juli kijön a házból, tereget./

Weintraub: Azért mégiscsak megvárok az urát, Kántorné!

Juli: Megvárhatja, de ő se mond mást, mint én.

Weintraub: Az ár, amit mi adunk,
nem adja más, csak mink!

Kórus: Kinek varrod babám azt a selyem kendőt?
Néked varrom, hogy legyél szeretőm.
Négy sarkába négy szál szagos rozmaringot,
Közepibe babám, hogy szeretőd vagyok.


3. Jelenet./Weintraub, János, Kistót/

János: No lám csak; vendégünk a Szepi!

Weintraub: Volna megbeszélés veled.

János: Jó, azt lehet, várj egy kicsit.

Kistót: Akkor vállalod azt a kis munkát, János?
Azt a kis kapálást,
azt a kis kaszálást...

János: Jó, akkor ünnep után
elvégzem azt a munkát.

Kistót: Szívesen látunk tudod,
feleségem is,
a lányom is Márika.
Olyan ő, mint a feslő rózsa.

János: Akkor elvégzem, ahogy megegyeztünk.

Kistót: Nem sajnálod, hogy Böbék a papokra hagyta a földjét?
Három holdat, meg az erdőt, legelőt, házat, mindenét!
Ha az egész világot bekapálod se lesz ilyen birtokod soha!

János: Az övé volt! Azt tehetett vele amit akart.
Nem vihette a föld alá, pedig szerette volna.

Kistót: Milyen dolog az, hogy annyi földet az Egyházra hagyni?
De így van az, ha nincs gyerek!

Weintraub: Vannak elegen akiknek kell a föld!

Kistót: Akkor hát várunk János,
a feleségem is,
a lányom is, Márika...
Akkor Isten veled.

János: Minden jót Kistót uram, minden jót.
Te Szepi, adnék egy pohár bort, de nincs a háznál.

Weintraub: Ittunk mi eleget annak idején,
amikor ígértél nekem.

János: Mit ígértem én?

Weintraub: Adtad a szavad, hogy eladsz nekem ez a ház!
Hogy eladsz ez a kis kutyaól.

János: Kutyaól?
Virág van az ablakába,
emberek laknak benne.

Weintraub: Emlékezz a kocsmában ittuk a kadarkát,
a szőlődet is ott vettem meg.

János: Részeg voltam.

Weintraub: És mondtál, eladsz nekem ez a kis ház!

János: Részeg voltam, éjjel nappal...

Weintraub: És mondtad adsz el ez a koszos kis ház!

János: De annak már vége.

Weintraub: Micsoda? Vége?

János: De annak mindörökre vége!
A ház nem eladó!

Weintraub: Van ez az utolsó szavad?

János: A legutolsó!


5. Jelenet./Juli, aki ételt tesz az asztalra/

Weintraub: Ha mégis adod el,
csak szóljál, én veszem meg./el/


6. Jelenet./Juli, János, később játszó gyerekek/

János: /Enni kezd... abbahagyja... Julit nézi.../
Miért nem eszel te is?

Juli: Nem kell.

János: Mi bajod?

Juli: Semmi.

János: Hetek óta nem eszel,
nem alszol,
mondd mi van veled?
Szóltam a doktornak, jöjjön és vizsgáljon meg.

Juli: Nincs nekem semmi bajom,
nem kell ide orvos.

János: Akkor egyél.

Juli: Nem kell,
nem kívánom.
De te egyél, hogy bírd a munkát.

János: Az én munkám olyan, mint az ököré!
Mindig csak a máséba!
Azt sem tudom miért teszem?
Azt sem tudom kiért teszem?
Te meg csak járkálsz, sóhajtozol,
és engem nézel... csak nézel.
Mit nézel rajtam állandóan?

Juli: János!
Mi lenne, ha meghalnék?

János: Miket beszélsz?

Juli: Mindkettőnknek jobb lenne, János...
Akkor kereshetnél magadnak másik asszonyt,
olyat, aki nem volna így mint én.
Szépen eltemetnél,
kicsit megsiratnál...

János: Nem hallgatlak tovább,
inkább elmegyek hazulról.

Juli: Ne menj el János, inkább hallgatok.

Gyerekek: Süss fel nap,
fényes nap,
kertek alatt a ludaink
megfagynak.

Süss fel nap,
fényes nap,
kertek alatt a kis bárány
majd megfagy.
Süss ki kopasz kert alá,
Bújj be hideg föld alá,
Süss fel! Süss fel! Süss fel tavasz napocskája
Mosolyogj le a világra

Süss fel nap,
fényes nap,
kertek alatt kislibáink
megfagynak.

Juli: Mégis jobb lenne, ha elmennék,
jöhetne helyembe más.

János: Megbolondított az anyád a füveivel,
meg Zsuzsi az utolsó ítélettel.

Juli: Akkor nem bánnád, ha az asszony nézne.
Te is szívesebben néznéd.
Hiába mondtuk, hogy elfogadjuk egymást,
a természet rendje ellen nem tehetünk semmit.
A Kistót Márika való hozzád.

János: A Kistót Márika való hozzám?
Miket beszélsz?

Juli: A Kistót Márika szép is, jó is,
piros arcú, nagy szemű lány a Márika.
Dolgos is, tiszta is és szelíd
és szelíd...

János: Az anyád tett taplót a füledbe,
vagy az a másik sunnyogó, a jehovista?
Elkergetem őket innen.

Juli: Nem mondtak ők nekem semmit,
tudom én magamtól is.

János: Itt az anyád.
Ha jön a doktor, ne ellenkezz./Készül elmenni/



7. Jelenet./Böbékné/

Böbékné: Jó napot.

Juli: Jó napot édesanyám.

János: Hozta Isten.

Böbékné: Valahányszor jövök
te mindig elmégy édes fiam.

János: Azelőtt örült, ha mentem.
Még küldött is.

Böbékné: Az akkor volt,
de régen volt...

János: Juli fejét meg ne beszélje tele,
mert kitiltom innen!/elmegy/


8. Jelenet./Juli, Böbékné/

Böbékné: De halovány vagy édes lányom, Julikám.

Juli: Mit hozott már megint?
Dudvát, giz-gazt?
Nem ér az semmit.
Megmondta a doktor.
Emberi ész nem segíthet,
nem használ semmi itten.

Böbékné: Ha ezeket a füveket megfőzöd,
Kelet felé fordulva megiszod,
Meglátod, majd meglátod,
Gyermeket ád az Isten.
Nagy titka van a füveknek,
Azt még a piókás szüle sem ismeri.

Juli: Tud ő más titkot eleget.
Attól pusztult el az én életem.

Böbékné: Megfordulhat minden...

Juli: Nem boldog az én uram velem,
tudom, hogy szívét titokban mi nyomja.
Jobb lenne neki, ha elmennék örökre.

Böbékné: Csodafüvek ezek,
titkos erő van bennük.
Egy kis zsálya, egy kis mályva,
kásavirág, meg réti pipitér,
zsenge réti pipitér.
Titkos erő munkál bennük,
tested lelked hittel add át és meggyógyítanak.

Juli: Ha nékem gyermekem lehetne...
Nem egy, nem kettő - három,
hanem annyi, amennyit az isten ád!
Ha körülvennének,
rám nevetnének,
ölembe másznának,
János térdén hintáznának...
Végtelen boldogság lenne az életünk.
Sokszor magam előtt látom az én Józsikámat...
Édesanyám! Kedves édesanyám!
Nem bocsátja meg az Isten ami bűneinket!
Sem a magamét, sem a magáét, sem az apámét!
Kárhozat rajtunk, azért amit tettünk!
Nem lehetünk többé ártatlan emberek!

Böbékné: Egy kis zsálya, egy kis mályva,
kásavirág, meg réti pipitér,
zsenge réti pipitér.

Juli: Az orvos megmondta;
nem ér az semmit.

9. Jelenet./Zsuzsi/

Zsuzsi: Békesség.
Békesség e háznak.

Böbékné: Ha békesség lenne, te nem járnál ide.
Zsuzsi: Juli! Beszédem van veled!

Böbékné: Tudom mit akarsz!
El akarod csábítani az urától!
Mert te is elhagytad a hites uradat!

Zsuzsi: Az Istenhez hívom a gyülekezetbe.

Juli: Nem kell engem elcsalni,
Megyek én magamtól is.


10. Jelenet./Orvos/

Orvos: Jó napot asszonyok!
No, hát maga az a nagybeteg szép menyecske?
Megkért az ura, hogy vizsgáljam meg.

Juli: Nem vagyok én beteg doktor úr.

Orvos: Azért nem árt, ha megvizsgálom.
Jöjjön szépen.

Böbékné: Nem árt, bár tudjuk, hogy nem is használ.
/Juli és az Orvos bemennek a házba/


11. Jelenet./Böbékné, Zsuzsi/

Zsuzsi: Jobb, ha Juli velem jön,
itt csak megbetegítik
a pusztulás házában.
Isten verése ez rajta
A paráznaságért.

Böbékné: Paráználkodik? A hites urával?
Te Jehova bolondja!
De nem is vagy te bolond, csak tetteted.
Azért kell neked a lányom,
hogy dolgoztasd és kiszolgáljon,
te áhítatos fekete kánya!
Fél szemmel az égre kacsintgatol,
De nagyon is tudod mi válik hasznodra.
Pusztulj innen te gonosz lélek!


12. Jelenet./Juli, Orvos/

Juli: Mondtam doktor úr, nem vagyok én beteg.

Orvos: Nem is betegség ez kedveském,
Csak a Böbék Samu dolgába
szólt bele az Úristen;
gyereke lesz magának fiatalasszony!

Juli: Az álmom!
Gyermekem lesz!
Gyermekem lesz újra!
De hát doktor úr mondta…

Orvos: Tévedhet az orvos is
és örül, hogy győzött
az Élet nagy csodája,

Böbékné: Unokám lesz, unokám!

Orvos: Hála Isten, hogy így esett.

Juli: Ó, gyermekem lesz újra!

Böbékné: Lányom gyermeked lesz újra!
Julikám, megáldott az Isten!

Orvos: Most aztán vigyázzon a lányára Böbék néni!
Nehogy megint „leessen” a létráról!

Böbékné: Unokám lesz, unokám!
Micsoda öröm, hála a gyógyfüveknek.

Orvos: Csak arra jól vigyázzon
nehogy megigya valaki./El/

Böbékné: Egy kis zsálya, egy kis mályva,
kásavirág, meg réti pipitér,
zsenge réti pipitér,
jó szívvel adom…/most veszi észre, hogy az Orvos elment/


13. Jelenet./Orvos nélkül/

Zsuzsi: Megver az Isten, ha nem jössz a gyülekezetbe!

Böbékné: Pusztulj innen, te áhítatos fekete kánya.

Juli: Menj békével Zsuzsi,
te valóban üzenetet hoztál,
köszönöm.

Zsuzsi: Az utolsó napon vár rátok a gyehenna!
De a tiszták ruhája fehér lesz, mint a hó.
Orcájuk ragyog majd, mint a nap.
Békesség.


14. Jelenet./Zsuzsi nélkül/

Böbékné: János! János!
Gyere gyorsan!
Siess már!

János: /kintről/Mit akar megint?

Böbékné: Lesz már unokám,
ringathatom majd a gyereket.


15. Jelenet./János, később a Kórus/

János: Mi a baj, mit akar megint?

Böbékné: Nézd csak Julikát.

János: Mit nézzek rajta?

Böbékné: Hát nem látod?
Valóban nem látod?
Megáldotta az Isten.

János: Mit tett vele az Isten?

Böbékné:     Még mindig nem érted?
Te kuka!
Megáldotta az Isten!
Áldott állapotban van a feleséged!

János: Áldott állapotban van a feleségem?
Igaz ez?
Lehet az?
Megáldott az Isten Julikám?

Juli: Megáldott, megáldott,
Megáldott.

Kórus: Isten áldása rajtatok.
Megáldott, megáldott.

Juli: Megáldott, megbocsátott!

János: Megáldott, megbocsátott!

Juli: Megbocsátott nekünk!

János: Megbocsátott nekünk!

Kórus: Megbocsátott nektek.

Gyerekek: Bújj, bújj zöld ág,
zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu
csak bújjatok rajta.

Bújj, bújj zöld ág,
zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu
által megyünk rajta.
Ujjujjujjujjuj!

Kórus: Árad a fény,
árad a világra.
Győzött az Élet nagy csodája!

Böbékné: Életet csak Élet adhat!

Kórus: Életet csak Élet adhat!
Életet csak Isten adhat!
Mert Ő az Élet!

Juli, Böbékné, János: Mert Ő az Élet!

Kórus: Mi pedig az Élet szolgálói vagyunk.

Juli, János: Megáldott és megbocsátott.

Kórus: Békesség szálljon e házra!
Úgy legyen!


/Függöny/

Részletek

Megjelent: 2015. július 26.

Szereplők:


Karl tenor
Anna szoprán
Richard bariton
Marie mezzoszoprán
Elfi, serdülő lány szoprán
Alma, kamaszlány alt
1. Fogoly tenor
2. Fogoly bariton
Felügyelő basszus
Munkás bariton
Őrszem basszus
Pék bariton
Kisfiú mezzoszoprán

 
I. FELVONÁS

1. Kép. Sztyeppe.


/Richard és Karl. Két orosz földön lévő német hadifogoly. Azonos testalkatúak, szemük, hajuk hasonló, Richard meghagyta szakállát, míg Karl borotválkozik. Richard árkot ás, csákányoz, Karl mellette fekszik, fűszálat rágcsál. Egy repülőgép jelenik meg a távolban/

Richard: /a repülőt figyeli/
Énekes madárnál is kisebbnek látszik.

Karl: Repülő pontocska.
Nagy sebességgel közelít errefelé,
mégis szinte mozdulatlannak látszik.
Olyan lenyűgöző itt ég és föld végtelensége.

Richard: Az ott el nem tudja képzelni,
mivégre vájja ezt a hatalmas árkot két férfi
a magányos pusztán, a sztyeppe fekete földjébe.

Karl: Már három nyáron át,
mindig csak ezt az árkot.
/a repülőzúgás elhal, Richard újra csákányoz/

Richard: Eltűnt.

Karl: Széles ívben, pirinyó pacsirta.

Richard: Amikor az asszony reggelente kiszállt az ágyból,
- én feküdtem a fal mellett, Ő kívül -
sohasem ébredtem fel,
olyan halkan, észrevétlen mozgott.

Karl: Ezt is elmesélted már.
Csak akkor ébredtél fel mindig,
amikor a gázrezsó fütyörészni kezdett.

Richard: Igen, olyan egyhangúan.
Váltig meg akartam javítani,
de aztán elmaradt mindig.
Karl: /fütyül/ Így ugye?

Richard: Pontosan így. /ő is fütyül/

Karl: Hogy van az, hogy a melle olyan hófehér,
a hasa meg a csípője sötét, mint a bronz?
- ahogy mondani szoktad.

Richard: Amikor megöleled, mindent elfelejtesz,
az égvilágon mindent.
De ennek már három esztendeje.
Sokszor már azt sem tudom, hogy milyen volt.
Nem vagyok képes az arcát magam elé idézni.
Egyszerűen nem látom.
Tudod Karl, valahogy szétfolyik az egész.
Álmomban aztán megelevenedik,
látom, érzem, szorítom.

Karl: Én pontosan magam előtt látom Őt.
Mindent tudok róla.
Azt is, hogy milyen,
mindent.

Richard: De hisz' sose láttad!
Ezzel a repülővel hamar hazaérnék hozzá,
bármilyen messze van.
Nem lehet ezt kibírni!
Három esztendeje már!

Karl: Neked legalább van valakid a világon,
aki gondol rád,

Richard: Az már igaz, úgy van.

Karl: aki csak érted él,
aki csak érten van.
Ha belegondolok, nagy üresség az egész.

Richard: Igen, ő visszavár,
ha csak el nem pusztult közben.

Karl: Nem pusztult el!
Nem pusztulhatott el!
Én biztosan tudom, hogy él!
Mondd, Richard,
ha ő most itt volna, az asszonyod,
egyszer, csak egyetlen egyszer...
átengednéd nekem?

Richard: Ha ő most itt volna...

Karl: Mondd hát!

Richard: Mivel te is ebben az átkozott szükségben szenvedsz,
egyszer talán.
De ha másodszor is akarnád,
ezzel a csákánnyal verném szét a fejed!

Karl: Vajon a gázrezsó fütyörész-e még?

Richard: De hiszen Anna meg se tenné.
Nem kapható ilyesmire senki mással.
Nem, kedvesem!

Karl: De hátha megcsalt és összeállt valakivel közben?
Három év nagy idő, Richard...
és fiatal, vérmes asszony.

Richard: Most elmondok valamit,
amit talán nem tudsz.
Amikor megszereztük azt a szép kis lakókonyhát
és beköltöztünk a városba,
egy hétre rá ott kellett mindent hagynom.

Karl: Ezt mind ismerem.
Havi hat márka volt a bútorra a részlet.

Richard: De amikor megtudtuk, hogy el kell mennem a háborúba,
azt mondtuk:
"Most ki kell tartanunk."
Tudom, hogy az én Annám ezt nem felejtette el.
Különben is, mi közöd hozzá?
Annának pedig...
De mit beszélek?
Ilyesmi nem történhet meg vele.

/A szerszámokat a vállukra veszik és visszaindulnak a fogolytáborba/

Függöny

 
2. Kép. Lakókonyha.


/Valahol Németországban. Jobbra ágy, szemközt konyhaszekrény, a hátsó falnál a konyha sarkába tolva ócska pamlag, oldalt négyszögletes kis ablak. Anna és Marie./

Marie: /Az ablak felé mutat/
Tényleg Anna, azt hiszem ott jobb helye lenne.

Anna: Gondolod?

Marie: Gyere! Próbáljuk ki!
Majd meglátod.
/Az ablakhoz viszik a pamlagot./

Anna: Már három éve ott áll.

Marie: Nem sokkal jobb így?

Anna: Talán csakugyan.

Marie: Biztosan.
Micsoda különbség!
Az egész lakókonyha másképp néz ki így.

Anna: Tegyük vissza!

Marie: Igen, te ilyen vagy.
Mindig minden maradjon csak úgy, ahogy volt.
Mindenben ilyen vagy.

Anna: Az életben nem lehet minden, ahogy szeretnénk.
Nem lehet minden olyan...

Marie: Mondd meg nékem Anna,
tulajdonképpen miért nem akartál Richardtól gyereket?
Ha most volna neked egy!

Anna: Azt nem lehet úgy szavakkal kifejezni,
hogy miért nem akartam tőle...
ez olyan érzés.
Marie: Milyen volt hozzád!
Nem tudom elfelejteni...
Ám akkor, azon a vasárnapon, a kiránduláson,
- de régen is volt az -
akkor én, tudod, csak pár percig,
mégis úgy éreztem, hogy engem gondolt.

Anna: Éppen aznap este kérdezte aztán tőlem,
hogy akarok-e a felesége lenni.

Marie: Csodálatos lehetett, Anna, csodálatos.
Egy ilyen ember!
Igazi férfi!

Anna: Tetszett neked, Marie, tudom.
Több, mint tetszett.

Marie: Ugyan, hová gondolsz?
Hogy táncolt akkor veled!
Mint egy ügyetlen nagy gyerek.

Anna: Hát táncolni, azt nem tudott.

Marie: De még olyan boldogságot sohasem láttam.
Az arca!
Az arca...
Még ma is magam előtt látom.

Anna: No jó.
Vigyük vissza a pamlagot.
/Visszaviszik a pamlagot/
Nem lehet, hogy meghalt
az az értesítés téves volt.
Visszajön majd, meglásd,
s talán gyerekünk is lesz még.


Függöny

 
3. Kép. Barakk.


/A hátsó falon a kapu nyitva. A jobb oldali falnál két-két priccs. A bal hátsó sarokban kéziszerszámok; lapátok, fejszék, csákányok. A nyitott kapun átlátni a szöges drótkerítést. Az 1. és 2. fogoly a priccsen ülnek és csajkából esznek./

1. Fogoly: A lövészárokhoz képest ez egy valóságos szalon.
A lövészárokban agyon is lőhettek.

2. Fogoly: Kezdetben mind ezt mondja,
de a múlt héten itt a "C" barakkból
egy csapásra harminchárom embert lőttek agyon,
egy csapásra harminchárom embert...!
Csak mert nem mentek az esti sorakozóra.

1. Fogoly: Na igen, ez súlyos fegyelemsértés, kedves barátom.

2. Fogoly: Aha! Te ilyen vagy?

1. Fogoly: Ez az egész világon fegyelemsértés.

2. Fogoly: De azok a felügyelő miatt tették.
Az egy embernyúzó.
És mind a harminchármat a falhoz!
Öt percig sem tartott.

Az őrszem jön orosz egyenruhában, feltűzött szuronnyal, megáll a nyitott kapuban, fegyverét a kapufélfához támasztja. A foglyok észreveszik, hallgatnak. Karl és Richard, csákánnyal és fejszével a vállukon a sztyeppéről jönnek. Karl a mutató ujját a sapkája széléhez érintve üdvözli az őrt, nadrágzsebéből előveszi dohányzacskóját és először pantomim útján jelzi az orosz őrszemnek, hogy adni akar neki egy pipára való dohányt./

Karl: Dohányt, tovaris?
Dohányt, bajtárs?

Őrszem: Jeszli ti dajos, tovaris. Ha adsz bajtárs.
Az őr először óvatosan körülnéz, benyújtja a kezét. Karl dohányt önt a tenyerébe./
Szpasziba. Köszönöm...

Karl: Nyicsevo. Nyicsevo...

/Az őrszem elmegy, Karl és Richard előrejönnek. Karl támogatja az erősen sántikáló Richardot. Elveszi tőle a csákányt és a fejszét, azokat saját szerszámaival együtt jobbra az első priccsre rakja. Richard óvatosan leül a priccs lábfelőli részén, Karl mellé ül./

Richard: /Térdig felhúzza nadrágját és lábszáráról piszkos kötést teker le./
Ez egyre jobban felduzzad.
Veszettül fáj!
Ha nem operálják meg, vége a lábomnak.

2. Fogoly: /Az 1. Fogolynak./
Ezt itt nem engedi orvoshoz a felügyelő úr.
Nem engedi.
Egész különlegesen a szívébe zárta.
Három év óta nyúzza, ahogy csak bírja, reggeltől estig,
mert ez teljesen nyugodt marad minden gyötrésre,
ha még oly vad is.
Ezt a felügyelő nem bírja elviselni.

Karl: /Richardnak/
Szóljál a felügyelőnek,
hogy engedjen orvoshoz.

Richard: Akkor ököllel az arcomba vág és semmit sem tehetek ellene.

2. Fogoly: /Az 1. Fogolynak/
Richard az olyan, mint egy koffer.
Vannak kofferok, amikbe még és még fér valami...
Hát ez ehetetlen!!
/Dühösen és undorodva a barakk közepére a földre hajítja a még félig telt csajkát./
Node most már terjed a tiltakozásunk.

1. Fogoly: Hova ragasztottátok azt a papírt?

2. Fogoly: A táborparancsnok ajtajára.

1. Fogoly: Akkor holnaptól kezdve libapecsenyét kapunk minden nap.
És ki hajtotta végre a bűvészmutatványt?

2. Fogoly: Sorsot húztunk.
Ha már tegnap itt vagy, te is húzhattál volna.

1. Fogoly: Veszélyes játék, elkapják úgy is.

2. Fogoly: De egyikünk se tudja, hogy kire esett,
így nem történhet árulás.
A tiltakozás alá azt írtuk:
Egy mindenkiért!

1. Fogoly: Ha ezek a múlt héten harminchárom embert lepuffantottak,
akkor holnap talán azt mondják:
Mindenki egyért!

2. Fogoly: Mindenkit nem lőhetnek agyon.
Akkor ki végzi el a munkát?

Richard: /Karlnak/
Ennek a gazembernek a barakkjában nincsenek betegek.
Itt minden a legnagyobb rendben van.
A tiltakozás a rossz étel miatt,
az is ostobaság.
Ismét vérbe kerül majd.
Foglyok vagyunk, hadifoglyok,
az a dolgunk, hogy hallgassunk,
tartsuk a hátunkat.

Karl: Sok fér a hátadra és még több.

Richard: Ez a sorsunk.

Karl: Ez a sorsunk?

Richard: Ha nem tudják elkapni azt,
aki a tiltakozást felragasztotta,
akkor kiszednek egy másikat, vagy akárhányat
és agyonlövik őket elrettentő például.
Tíz perc múlva, én mondom neked,
tíz perc múlva lőnek
és ha téged találnak,
hát eltaláltak.

Karl: Hadd lőjenek!
A háború ilyen, hadd lőjenek!

2. Fogoly: /Richardnak/
Mindenkit nem lőhetnek agyon.
/Az 1. és 2. Fogoly kimegy a barakkból./

Karl: Csak töprengsz, töprengsz,
töröd a fejed, hogy lehet megúszni ezt?
Lassan rájössz, helyzeted reménytelen.
Csapdába estél sebzett állat,
riadtan várod mit hoz a holnap,
mit hoz a következő perc?
Itt állok én is...
Mit az élettől el se nyertem,
már is elvesztettem.
/Karl látomása a Fasor... Anna.../
Látom őt!
Most megint látom!
Egy fasorban áll.
Egy lélek sincs más, csak ő, az alkonyi fényben.
Vár,... vár...
Egy fasorban, nem túl messze a háztól, vár...

Richard: A mi negyedünkben nincs is fasor...
Vagy mégis?
Igazad van.
Kissé odébb, ott van egy olyan fasor...
Voltál e már ott egyáltalán?

Karl: Soha sem voltam abban a városban.

Richard: Akkor meg honnan tudod,
hogy egy fasor van a közelünkben?
Honnan tudod?
Én nem mondtam neked,
meg is feledkeztem róla.

Karl: Honnan? Nem is tudom honnan.

Richard: Ott néha leült a padra, a fasorban, a napon.
Emlékszem már.
Karl: Nem a padon ül, a fák alatt áll és vár...
Vár...
Olyan, mintha nem is a földön volna...

Richard: Igen, Anna vár, engem vár...
Három év pajtás, három év!
/A felügyelő sietve bejön. A látomás eltűnik, Karl felkel, vigyázban áll. Richard is fel akar állni, de nyögve visszaesik./

Felügyelő: Ki ragasztotta fel azt az irkafirkát?
Beszéljetek kutyák!
Ha a falhoz álltok majd,
kinyitnátok még a pofátokat,
de akkor már késő!
/Richardhoz/
Te nem állsz fel, te kutya, nem állsz fel?
/Richard nagy nehezen feláll/

Karl: Meg kell operálni.

Felügyelő: Pofa be!
/Észreveszi a barakk közepére hajított csajkát és rámutat./
/Richardnak/
Talán az is te vagy, akinek nem ízlik az étel?
Zabáld meg kutya!
Ha fél percen belül nem zabálod meg,
hallod, fél percen belül...

Richard: Nem ember ez, csak elvakult farkas!
Jaj! Nem ember ez, csak egy szadista állat!
/A felügyelő Richardnak háttal a csizmája orrával piszkálja az ételmaradékot. Richard felkapja a csákányt az ágyról. Gyors sántító lépést tesz a felügyelő felé, annak a háta mögött áll magasra emelt csákánnyal. Karl szinte egyidejűleg felugrik, villámgyorsan Richardhoz lép, kitépi kezéből a csákányt, miközben Richard sebesült lábának ütközik, aki vad fájdalomkiáltással összeesik és elveszti az eszméletét. A felügyelő ugyanakkor megfordul, rámered Karlra és a magasra emelt csákányra, abban a hitben, hogy Karl akarta őt leütni, a kapuhoz ugrik./

Felügyelő: Őrség! Őrség! Ide gyorsan!
/Kirántja a revolverét, Karlra szegezi, aki leengedte a csákányt és elejti azt. Két őr feltűzött szuronnyal beront. A felügyelő Karlra mutat./
Lefogni! Most megvagy!
Engem akartál te agyonütni?
Felelj te kutya!
/Karl hallgat/
Talán a cédulát is te ragasztottad fel?
Tehát felragasztottad...
Ez elegendő két halálos ítélethez...
Milyen kár, hogy nem lehet téged agyonlőni,
feltámasztani és megint agyonlőni,
igazán kár!
De majd igyekszünk.
Ismerünk ugyanis egy módszert, fiacskám,
egy módszert...
/Lepillant az eszméletlenül heverő Richardra./
és ezt végre meg...o...pe...rál...juk.
Akkor mind a kettőtöktől megszabadultunk.
/Hirtelen a vállánál fogva megfordítja Karlt, öklével tarkón vágja./
Kifelé!
/Karl megbotlik, majd a két őr között lassan kifelé indul./
És aztán elviszitek ezt. /Richardra mutat/
/Az őrök kérdőn megfordulnak./
O...pe...rá...ci...ó...ra!
/Karl két villámgyors iramodással kirohan. A meglepett őrök és a felügyelő utána.
Kint kiabálás, érthetetlen üvöltözés. Egy lövés.
Katonák rohangálnak összevissza, még egy lövés./


Függöny
 
II. FELVONÁS

1. Kép. Lakókonyha.



Anna:  /Munka közben/
"Kis madaram szállj el
Kedvesem ablakára,
Idegenben él az árva,
Szabadulását várja."

"Kis madaram elszállt,
Idegen földre szállt,
Szomorúan szól a hangja,
Szegény rab hallgatja."

"Kis madár kérlek
Kedvesemhez térj meg
Ne várjon a jegykendőre,
Meghalok esztendőre."

"Meg ne halj párom,
Szabadulásod várom."

/Kopogtatás/

Karl: Anna!
Anna, Anna, én vagyok, megismersz é?

Anna: Ki maga?

Karl: Le kell lúgoznom a székeket,
utána majd újramázolom.
Már akkor mondtam neked,
hogy nem tart rajta sokáig a festék.
Igazán nem ismertél meg?

Anna: De hát ki maga?

Karl: Richard vagyok.

Anna: Az én uram?
De hisz' maga nem az én uram!

Karl: Anna, Anna!
Mindjárt az elején fogságba estem.

Anna: Háborúból jöttél meg katona.

Karl: Télen a táborban voltam,
nyáron a sztyeppén, ahol árkot ástam.
A végtelen pusztán az ég alatt, csak én magam voltam.
És te Anna, te mindig velem voltál.
Éjjel és nappal, csak téged láttalak.
Nem bírtam nélküled, megszöktem onnan.
Rettegve, hogy elfognak, országokon át,
rejtőzve, bujdokolva, gyalog tettem meg az utat.
Tavak, folyópartok, csillogó víztükrök,
erdők homálya, szakadékok, sziklák, szurdokok,
országutak végtelen szalagja, elmosódó távlatok,
mind téged idéztek.
Mind rólad beszéltek és hívtak, hogy jöjjek.
Egy évig tartott, míg elértem hozzád.
De most itt vagyok,
nálad vagyok Annám!
Életem, mindenem!

Anna: Nem tudom kereken a szemébe vágni,
hogy nem hiszek neki.
Nem tudom megtenni, olyan szívhezszólóan beszél.

Karl: Anna, nem hiszel nekem?
Akkor is csak te jelented számomra a világot!
Az én asszonyom vagy!

Anna: Az Isten áldja meg, az Isten áldja meg...
miért mond nekem ilyeneket?
/A fiókból egy elsárgult levelezőlapot vesz elő./
Nézze!

Karl: /Olvas/
Ezerkilencszáztizennégy szeptember negyedikén elesett.
/Megfordítja a lapot./
A katonai parancsnokságtól.
/Visszafordítja az írást és még egyszer elolvassa./
Ezerkilencszáztizennégy szeptember negyedikén...
Tévedés!
Hidd el Anna tévedés!
Amit itt ezek összefirkálnak!
Nekem elhiheted.

Anna: Biztosan megéhezett.
/Kenyeret szel, megterít, almát, tányéron kolbászt tesz Karl elé./
Meghámozzam?

Karl: De hisz jól tudod.
/Anna meghámozza az almát, majd négyfelé vágja, miközben a magoktól is megtisztítja./
A régi villa nincs meg?
Tudod, az a háromágú.
Az egyik ága valamivel rövidebb volt.
/Anna odamegy a konyhaszekrényhez és átnyújtja neki a villát./
Ez az!

/magában/
Anna: Hosszú szeletekre aprózza a karéjt.

Karl: Hétfőn pedig munka után nézek, jó?

Anna: Akkor nem kéne a gyárba járnom többet
és minden olyan szép lehetne, mint rég,
vagy még szebb is talán
/fenn/
Miért akarja elhitetni velem, hogy a férjem?
Mondja csak, miért állítja ezt?

Karl: Anna, Anna!

Anna: Hiszen úgy szerettem őt,
olyan jó volt hozzám,
olyan nagyon jó.
Azt hiszi, el lehet azt felejteni?
Nem, sohasem fogom elfelejteni.

Karl: Új függöny van az ablakon,
amit akkor vettünk, sárga volt.
Az eladó azt mondta "alkalmi vétel".
Emlékszel?

Anna: Emlékszem...
Atyaúristen! Atyaúristen!

Karl: Hol tartunk a részletekkel?

Anna: Négy év alatt mindent letörlesztettem.

Karl: Most hát gond nélkül újból kezdhetjük az életet.

Anna: Újra, élni, élni!

Karl: Jó lesz Anna, meglátod.
Nézz rám kérlek, nézz rám hát, Anna!

Anna: Meg kell, hogy szokjalak előbb,
meg kell, hogy szokjalak.
/Leszedi az asztalt, Karl lehajtott fővel álldogál a sarokban./
Istenem, mi lesz ebből?

Karl: Az egész vagyonom harmincöt pfennig.

Anna: Megalhat ott a pamlagon.
/A fehérneműszekrényből ágyneműt vesz elő./
Legjobb lesz, ha odatoljuk a falhoz.
/Megfogják együtt a pamlagot és odatolják a falhoz. Anna megágyaz./
Eloltom a lámpát.
/Sötét lesz, vetkőznek, lefeküsznek./

Karl: Fekszel már?

Anna: Igen.
/Sötét. Lassan kivilágosodik, az ágyak összetolva, egymást átölelve alszanak. Napfény önti el őket. Anna felébred, felöltözik, mialatt Karl alszik, lemegy a pékhez./
 
2. Kép. Ház.


/Baloldalt a legfelső emeleten Alma szobája. Szemközt - jobb oldalt, két emelettel Anna lakókonyhája fölött, Elfi szobája. Alma szobája alatt - egy emelettel - Marie szobája.
Lent - Anna lakókonyhája alatt - sütöde. Alma felpattan az ágyról, megnyomja az ablakpárkányra szerelt kerékpárcsengőt, amely telefon gyanánt szolgál, mire a lány a füléhez illeszti a kezét. Elfi jelenik meg a szemközti ablakban, hálóingben, ő is megnyomja a maga kerékpárcsengőjét és hasonlóképpen hallótölcsért formál a kezéből./

Elfi: Itt Elfi beszél.

Alma: Jó reggelt Elfi. Itt Alma.
Kialudtad magad?

Elfi: Á! Te vagy az Alma?
Szép tőled, hogy felhívtál.
Mit veszel fel kérlek?
Én talán kéket.

Alma: Gondoltam.
Én sárgát választottam.

Elfi: Ó! A sárgát!

Marie: /Átkiabál Anna lakókonyhája felé./
Anna! Anna!

Alma: Ma este moziba megyünk.

Marie: Anna! Anna!

Alma: De mi ez a rémes mellékzörej?

Elfi: Elviselhetetlen ez a recsegés.
Leteszem, később majd újra hívlak.
Viszontlátásra.

/Mindketten csengetnek./

Pék: /Annának/
Négy darabot?
Hiszen csak kettőt szokott venni
és most egyszerre négyet kér?

Kisfiú: /Háromkerekű biciklin körbehajt az udvaron./
Gyereke lett Erikának, de nem tudja kitől...
Erikának gyereke lett, de nem tudja kitől...


3. Kép. Lépcsőház, folyosó.

Anna: Hogy történhetett meg ez?
Egy idegen férfival?
Hiszen ez borzasztó.
Felbukkan egy férfi, betoppan hozzám,
akit sohase láttam még
és mindent tud rólam.
Az egész múltamat, életemet,
ismeri szívemet, vágyaimat,
ismer egészen, jobban mint önmagam.
Mielőtt ingem levetem
- jaj de restellem -
pontosan megmondja hol van anyajegyem.
Olyan dolgokra emlékeztet,
melyeket régen elfeledtem.
Ó, Richard! De egyedül hagytál,
nélküled oly védtelen és gyenge vagyok.
Hisz' csak tegnap ismerkedtünk meg.
Az is képtelenség, hogy tegez.
Közönséges csaló! Szédelgő, csaló!
És én vele? Vele? Ó Istenem!
Csak ne mondaná, hogy ő a férjem.
Miért kell hazugsággal rontani az érzést?
Amely igaz, tiszta és szép,
amely érzem, hogy szép mint az álom.
/Elindul a lakókonyha felé./

 
4. Kép. Lakókonyha.

/Karl sepreget, amikor Anna benyit./
Anna: /magában/
Ezt Richard is megtette olykor,
csak neki nem ragyogott az arca így.
/fenn/
Mit művel azzal a söprűvel?
Nem a maga kezébe való.

Karl: Te magázol engem?

Anna: Ha még egyszer azt mondja,
hogy maga a férjem,
ha még egyszer ki meri ejteni a száján...

Karl: Férj vagy nem férj teljesen mindegy,
hiszen mi összetartozunk.

Anna: Szó sincs róla, hogy mi együvé tartoznánk,
soha életemben nem láttam azelőtt!
Tegnap betoppant ide...
és ha az uram életben van még?
Hiszen maga mondta, egyszer csak beállít.

Karl: És ha beállít?
Mi lesz akkor?
Mit gondolsz mi lehet?
Csak jöjjön, közibénk nem állhat.
Mi összetartozunk.
Ez a sorsunk Anna!

Anna: Mit tud maga rólam?
Mondja mit tud?

Karl: Tudom, hogy milyen voltál gyermekkorodban.
Nem tiltakoztál, mikor az anyád a hajadat fonta.
Türelmes voltál és szelíd.
Aztán megnőttél lassan,
ahogy az alma megérik a fán.

Anna: Hogy miket beszél maga itt?
Karl: /magában/
Vagy szeret valóban,
vagy egy hajítófát sem ér az életem.
/fenn/
Tudom, mit éreztél, mikor a téves értesítést kaptad.
Először nem tudtad elhinni, hogy veled is megtörténhetett.
Aztán egyszerre értelmetlenné vált minden.
Szükségünk van valakire,
akihez tartozunk.
Szükségünk van valakire,
akit szeretünk,
aki minket szeret,
aki után szüntelen vágyakozunk.
Ugye te is vágytál valakire?

Anna: Az éjjel egybeolvadt múlt és jelen.
Igen, mintha Richard lett volna
és én, újra én.
Ő jó volt hozzám, mindig jó.
Másmilyen volt, mint maga.
Nehézkesebb és lassú.
Maga olyan, mint egy rugó,
vad és kíméletlen.
Most érzem a különbséget a férjem és maga közt.
Mikor azt hajtogatja, hogy Richard,
egyre csak szégyenkezem,
mert csaló! Csaló!
Tudom, hogy az!

Karl: Akkor visszamegyek az országútra.

Anna: Amíg munkát nem talál, itt maradhat.
De megkövetelem, hogy óvatos legyen.
A házat észrevétlen hagyja el
és észrevétlen jöjjön is haza.
Senkinek sem szabad megtudnia,
hogy itt hál nálam a lakókonyhában.
 
5. Kép. Marie szobája.

/Anna Marie-nál. Az ágy lábánál ül, Marie pedig az ágy magasított fejrészén és fércszálakat húz ki egy éppen készülő ingecskéből./

Marie: Egy éve is van már,
hogy a sógorom szabadságon itthon járt.
Hát élet ez így?
A nővérem nem bírta egyedül.
Amikor Hans ideköltözött,
az asztal még a két ágy között volt,
aztán kihúzták az asztalt
és összetolták az ágyakat.
Így történt minden, szinte magától.
Hans egyedül tartja el a családot
és hogy bolondul a kisfiáért,
a drága kisfiáért!
De félek, Anna, félek!
Mi lesz, ha egy szép napon
beállít a sógorom?
Mit gondolsz Anna?
Mit tesz majd, ha meglátja a gyereket?

Anna: Mit tehetne?
Hiszen a férje.
Na bújj már bele.

Marie: A hátulja még nincsen kész.
A lakatos a másik udvarban,
revolvert rántott!

Anna: Talán ha valaki lett volna ott...

Marie: De van, aki másképp fogja fel.
Mikor Moser hazajött,
Fritz, akivel az asszony együtt élt,
elköltözött tőle arra az időre,
hogy ne zavarjon.
Vannak olyanok is, akik beletörődtek
és nincs erejük változtatni.
Ott van Häusler úr esete,
már három hete, hogy itthon van
és a kisegítő postás még ott lakik náluk,
mert nem kapott lakást.
Most hármasban lakják a lakókonyhájukat.

Anna: Lienert úr viszont félholtra verte az asszonyt,
utána elváltak.

Marie: Úgy félek Anna!
Szeretném megismerni az embereket,
megérteni és megvédeni őket önmaguktól,
pedig az egészről nem is tehetnek!
Mindnyájunk életét összezavarja a háború,
ez a véres, kegyetlen háború.

Anna: Most már igazán kész!

Marie: Szép!
Felpróbáljam?
/Marie az ágyon állva felpróbálja az ingecskét./

Anna: Azt mondod, hármasban élnek a lakókonyhában?

Alma: /Kék ruhában a kerékpárcsengővel az ablakban szólítja Elfit, akin sárga ruha van./
Itt Alma beszél!

Elfi: Halló! Itt Elfi, itt Elfi.

Alma: Anna szomszédasszony látogatót kapott,
ott áll lent.

Elfi: Nagyon különös.

Alma: Ebédeltél már?

Elfi: Ó, igen, répafőzeléket.

Alma: Úgy, répácskát? Répácskát?

Elfi: Répácskát, répácskát.
Elmegyünk a tóhoz?

Alma: Menjünk!

Marie: /Az ablakból lepillant Anna lakókonyhája felé./
Nem is mondtad, hogy vendéged van,
de hát ki ez az ember?


6. Kép. Folyosó.

Anna: Nem fontos, hogy ki ő.
Hogy Richard e, vagy sem.
Mindent tud rólam,
többet, mint a világon bárki más,
többet, mint én magam.
Nem hazudik, érzem nagyon szeret.
Titokzatos tudásának ez a nyitja.
És most már én is csak őt akarom!
Az egész életre csak őt!


7. Kép. Lakókonyha.

/Karl az ablaknál áll, Anna bejön./

Anna: Elmehetnénk sétálni, ha kedve van...

Karl: Igen, menjünk.

Anna: Felvehetné a férjem fehér ingét, ha akarja...

Karl: Nem, nem akarom.

Anna: Csak engem akar!
Minden más tulajdonát tiszteletben tartja.
No jöjjön.
/Anna elindul, Karl néhány lépéssel lemaradva követi. Gyönyörködik Anna járásában. Anna bevárja Karlt és egymás oldalán mennek ki a házból. - Változás - A ház eltűnik, majd a Fasor jelenik meg a színen./
 
8. Kép. A Fasor.

Anna: Lehetséges, hogy mi együtt...?

Karl: Igen, így volt...

Anna: ...hogy én veled egyszer már ugyanígy mentem ezen az úton?

Karl: A mi fasorunk!
Egy este idejöttél és vártál rám, a fák alatt.
Láttalak Anna, a fasorunkban mentél,
oly szépen, könnyedén, az esti fényben.
Sehol egy lélek, csak te, te egyedül.
Ahogy ott vártál, úgy meghatott,
mintha nem is ezen a földön lett volna.
Attól kezdve szüntelen, éjjel és nappal
csak téged láttalak Anna!
És mindent tudtam rólad!

Anna: Egyetlenem.

Karl: Annám, szeretlek.
/megcsókolják egymást/

Anna: A végzet foglyul ejtett minket,
megfogta szívünket.
Milliók közül kiválasztott egyet,
hogy szeressük, hogy szeressük.

Karl: A végzet foglyul ejtett minket,
megfogta szívünket.
Milliók közül kiválasztott egyet,
hogy szeressük, hogy szeressük!
Hogy szeressük egymást.

Anna: Rejtelmes erő, lebírhatatlan kényszer
köt össze véled.

Karl: Rejtelmes erő, lebírhatatlan kényszer
köt össze véled.

Együtt: Hatalmas érzés tölti be bensőm.
Végtelen vágyam kiárad!

Karl: Ólomsúlyként nyom,

Anna: és súlytalan, mint a pára.

Karl: Kisebb az atomnál,

Anna: és hatalmasabb mint a világegyetem.

Karl: Felrepít a fénybe,

Anna: És úgy súlyt a földhöz,
hogy a pária sorsát megirigyelnéd.

Együtt: Rejtelmes erő, béklyóz le minket.
Hatalmas érzés, igazi súlyos boldogság.

Karl: Anna! Anna!
Akarod most, hogy gyerekünk legyen?

Anna: Álmom, életem ez.

Karl: Anna! Egyetlenem!

Anna: Ah!

Együtt: Legyen az álmunk szép.
Legyen az álmunk valóság.

 
9. Kép. Ház.

/A kapu előtt Alma sárga ruhában és Elfi kékben - a tónál ruhát cseréltek. Két hadirokkant zenészként, a vak harmonikás és a sánta hegedűs jelenik meg és játszani kezdenek. A jelenet alatt a körfolyosón és az ablakokban a zenészek játékára kíváncsi lakók jelennek meg:  szabadságolt és sebesült katonák, háziasszonyok és kamaszkorúak. A zenészeknek pénzt is dobhatnak, de mindvégig diszkréten a háttérben maradnak. Jön Karl és Anna. Alma és Elfi, mikor meglátják őket, összedugják a fejüket és összesúgnak. Karl és Anna a ház bejárata felé mennek. Egy munkás jön velük szembe./

Munkás: Szerencséje van szomszédasszony,
szívből gratulálok.
Hát bizony megesik nagy ritkán,
hogy egyszer csak beállít.
Akit már holttá nyilvánítottak.
De azért ez mégiscsak ritkaság.

Elfi: Mi már tegnap óta tudjuk.

Munkás: Kitől?

Alma: Hát a Böschnétől.

Anna: De mi lesz most?

Marie: Richard él! Richard él!
/Annához/
Miért hallgattad el, hogy megjött?
Az egész ház tudta, csak én nem.
Te kis titokzatos,
mondhatom jó alak vagy!
De látni akarom ám!
Jaj Istenem, ez nem Richard!
Ez nem ő.
Hogyan is lehetne, mikor Richard meghalt.
Ki ez az ember Anna?
/Megérti az összetartozásukat./
Anna...Anna...te szereted őt...
Boldog vagyok Anna, nagyon boldog vagyok!

Anna: Boldog vagyok én is.
[Terzett.]
De milyen súlyos ez a boldogság.
Hogy megbékélt ez a szilaj férfi,
mert ő is boldog,
nincsen már egyedül.
Jaj! Jaj! Az a magányosság!
Jaj az a magány, dermeszti szíved,
elveszi hited.
Jaj az a magány!
Mélységesen jó ez így most.
Milyen szép az élet.

Marie: Félreértés volt, de én vagyok a hibás.
Hogyan hihettem, hogy Richard hazatért,
mikor ő nem él már?
Fájdalmas, milyen fájdalmas ez!
De Anna boldog.
Boldog, mert nincsen már egyedül.
Boldog már, mert nincs többé egyedül.

Karl: Végetért hát a sok szenvedés,
nem vagyunk többé egyedül.
Oszlik a magányosság.
Milyen jó ez most így!
Álmaink teljesülnek.
Milyen szép az élet.

Kisfiú: Gyereke lett Erikának,
de nem tudja kitől…

Erikának gyereke lett,
de nem tudja kitől…


/Függöny/
 
III. FELVONÁS

1. Kép. Idegenben.


Richard: /Levelet ír./
Hol vagyok, magam sem tudom;
angol, vagy japán fogságban?
Az bizonyos, hogy egy hajón vagyok.
Óh Anna, Anna!
Az embert bedugják a szeneskamrába
és ott izzad vég nélkül.
Éppen tegnap futott aknára a másik hajó.
Két dörrenés és vége, minden füstté vált.
Csak a nagy bűz terjengett utána,
még órákig éreztük.
Egy hajszálon múlt csak és örökre elválunk egymástól.
Ma felszedjük a horgonyt,
továbbra is aknamezők fölött úszunk.
Ezt a levelet egy hollandusra bízom,
aki hazamegy.
Ha megkapnád, tudd meg jó öreg Annám,
hogy éppúgy szeretlek mint azelőtt, hisz' tudod
és nagyon szeretnék már nálad lenni,
ott a mi kis lakókonyhánkban.
A kosztra nem panaszkodhatom, jó és bőséges.
Talán már nálad leszek,
mikor a levelem még oda sem ért.
A te Richardod.


2. Kép. Lakókonyha.

/Karl valami szerkezeten dolgozgat. Belép Anna, egyik kezében tele szenesvödör, a másikban burgonyával teli bevásárlóháló./

Karl: Anna! Mit művelsz?
/Kiveszi a kezéből a vödröt és a bevásárlóhálót./
Ezt ne tedd többé, ezt ne tedd többé!

Anna: Nem árt ez nekem, most még nem árt.

Karl: A harmadik hónapban vagy.

Anna: Kényeztetsz engem, mintha csecsemő volnék.
Tegnap is felsúroltad a padlót.
Nincs erre szükség.
A bába azt mondta:
"Minden a legnagyobb rendben van.
- Nekem elhiheti -
Maga pompás asszony,
az Isten is szülőanyának teremtette."
Voltam a cipésznél,
szépen rendbe hozza a cipődet,
olyan lesz, mint az új.

Karl: Ez most úgy hangzott, mintha azt mondtad volna
szeretlek, az életemnél is jobban.

Anna: Az ugyanazt jelenti.
Bármit mondok, az mindig ugyanazt jelenti.
És napjában százszor is elmondom,
akkor is, ha nem vagy itt.
Elmondom a széknek, amelyen ültél,
elmondom az ingnek, melyet viseltél,
a kanálnak, a pohárnak,
minden holmidnak elmondom.

Karl: Anna! Anna!

Anna: Csak úgy röpít az a tudat,
hogy te vagy nekem.

Karl: Anna, Anna édesem,
Anna kedvesem.

Anna: Olyan sokáig csak elment mellettem az élet.
/Marie rohan be zokogva./

Marie: Anna! Anna! Képzeld!
Hazaérkezett a sógorom a frontról,
hazaérkezett szabadságra.
Meglátta a Hans fiacskáját,
végighallgatta a nővéremet,
majd szó nélkül sarkon fordult és elment!
Jaj szegény, elment!
Ki gondolta volna, hogy így fogja fel a dolgot?

Anna: Mit tehetett volna?
Hiszen a férje...szereti.

Marie: Meglásd visszajön.
Biztosra veszem, hogy visszajön.
Meglásd visszatér, visszatér...
és én a nyakába borulok Anna.
Igen, egyszerűen a nyakába ugrom.
És ő akkor újra a régi lesz.
Karl úr, főzök egy kávét.
Megengeded Anna?


3. Kép. Lakókonyha.

/Anna levéllel a kezében./
Anna: Nem olvasom el.
Bontsa csak fel ő.
Hiszen nemsokára itthon kell lennie.
Ha ezt elolvassa, úgyis vége mindennek.
Jaj Istenem!
Akkor mindennek, mindennek vége!
/Mégis felbontja a levelet, olvas./
"...talán már nálad leszek,
amikor a levelem még oda sem ért.
a te Richardod."

A te Richardod!
/olvas/
"...egy hajón vagyok...
éppen tegnap futott aknára a másik hajó...
egy hajszálon múlt és örökre elválunk egymástól."

Jaj! Ha a másik hajón utazott volna...?
/olvas/
"...éppúgy szeretlek, mint azelőtt, hisz' tudod...
és nagyon szeretnék már nálad lenni,
ott a mi kis lakókonyhánkban."
A levelet negyedévvel ezelőtt írta.
Hiszen minden pillanatban betoppanhat!

Kar: /Belép, meglátja Anna kétségbeesését./
Mi történt?

Anna: Levelet kaptam az uramtól.
/Odaadja a levelet Karlnak, aki olvassa./
Jöjjön bármi, nem tehettem másként.
És ha nyomban megöl, nem térek ki előle.

Karl: /olvas/
"ma felszedjük a horgonyt...
továbbra is aknamezők fölött úszunk."

Látod mégis él!
Richard él!

Anna: Most már csak várhatunk,
várni, amíg jön.
És aztán mindent megmondani neki...

Karl: Társak voltunk a magányban,
három esztendeig.
Mindent elmondott rólad; mindent, mindent.
Annyira ismertem kettőtök életét,
mintha magam éltem volna át.
Te bennem voltál kezdettől fogva.
Lényed teljesen betöltött,
szerettelek, szerettelek.
Forró vágy űzött hozzád,
egész valómmal téged kívántalak;
akiért érdemes élnem,
akinek én jelentem majd az életet.
Mi ketten megteremtettük egymást.
Már csak élet és halál közt választhatunk,
de elválni egymástól, soha, soha!

Anna: Akkor nem élhetek tovább, ha nem ereszt el.
Akkor el kell fogadnom azt,
aminek jönnie kell, a halált!

Karl: A halált, igen! Ha másképp nem megy.

Anna: De elválni egymástól, soha, soha!
/Megfogja Karl kezét, s a testére teszi./
Karl...figyeld csak...mozog.

Együtt: Olyan nagy boldogság,
olyan nagy boldogság,
hatalmas boldogság!
Ezért fizetni kell.


4. Kép. Ház.

Alma: /Kerékpárcsengővel az ablakhoz szólítja Elfit, de beszélgetésük most nem "telefonálás"./
Elfi, hallottad?

Elfi: Mit?

Alma: Hogy a szomszéd, aki nyolc napja hazajött a frontról...

Elfi: ...aztán a következő vonattal visszautazott...

Alma: ...már másnap elesett!
Most jött meg a levelezőlap a katonai hatóságtól.
Önként jelentkezett egy őrjáratra és elesett.

Elfi: Az azt jelenti, hogy öngyilkos lett.

Alma: Az azt jelenti, hogy öngyilkos lett.
Halálba kergette az urát.

Elfi: ...A szajha, a szajha...

Alma: A szajha.

 
5. Kép. A ház előtt.

/Jön Richard. A kapuban találkozik a munkással./

Munkás: Keres valakit?

Richard: Igen, a feleségemet.
Anna Krámer, tán ismeri?
Remélem itt lakik még.

Munkás: Igen, itt lakik.
/magában/
De Anna asszony egyszerre csak egy férfinak
lehet a felesége.
Egyszerre egynek csak...

/Richard boldogan áll a ház előtt, késlelteti a belépés pillanatát./


6. Kép. Lakókonyha.

Anna csinosítja a lakást. Richard belép, némán egymásra merednek./

Richard: Nem ismersz meg Anna?
/Meg akarja csókolni az asszonyt, de Anna elkapja a fejét./
Koszos vagyok, persze.
Hja, ez az utazás!
/Leteszi a batyuját, ugyanarra a székre, amelyre Karl tette az övét, annak idején./
Anna, jó öreg Annám!
Hű feleségem, hát kivártad.
Soká tartott ugye?
És most a meglepetéstől meg sem tudsz szólalni!
/Anna kirohan a lakókonyhából, Marie-hoz menekül. Richard csodálkozva néz utána. Kisvártatva Karl lép be./
Te vagy az Karl?
Hogy kerülsz ide?
Tudnod kell, öt perce sincs, hogy megérkeztem
négy év után.
Ülj le hát minálunk.

Karl: /Leül, de nem szól bármit kérdez Richard./

Richard: No lám, errefelé élsz pajtás te is?
Te mikor érkeztél vissza?
Nem vagy éhes?
Mindjárt itt lesz Anna,
majd ő ad valami harapnivalót.
Már meg is terített.
Látod, ilyen jól megy a sorom.
Ez Anna, ez ő.
Minden szenvedésem jutalma!
Két személyre terített,
a táviratomat úgy látszik idejében kapta meg.
/Kiüríti a batyuját, a holmit a sarokban álló székre rakja./
Ezt itt Anna nyomban kimossa majd,
alaposan szódával ki kell főzni.
Tedd magad kényelembe,
vedd le a kabátod.
Örülök, hogy itt vagy pajtás.

Karl: /Feláll./
Jön Anna!
/Anna mereven, tágranyílt szemmel, homlokába lógó hajjal betámolyog, révedező tekintettel néz körül, majd Karl karjaiba hanyatlik./

Richard: /Annához/
Mi történt veled?
Rosszul vagy?

Karl: El kell engedned Annát.

Richard: Ha odaadta magát neki,
leütöm mindkettőjüket,
hogy nem állnak lábra többé.
Mi történt itt?
Beszélj hát Anna!

Karl: Anna az én feleségem!

Richard: Mit beszélsz?
/Észreveszi, hogy Anna gyereket vár./
Hát így állunk?
/Karlhoz/
Te nyomorult!
/magában./
Anna vele hált egyszer,
egyszer megtette és most gyereket vár tőle!
Jaj! Ezt el kell viseljem!
Ezt el kell fogadjam!
Majd csak rendbe jön közöttünk a dolog.
De ennek a gazembernek ellátom a baját!
/Elindul a sarokba a baltáért, megfogja. Anna odarohan hozzá./

Anna: Megállj! Megállj Richard!
Csak engem ölj meg!
Én már csak vele tudok élni,
csak vele tudok élni.
Nem tehetek róla Richard,
nem tehetek róla!

/Marie jelenik meg./

Marie: Ó, Richard!
Istenem, csakugyan ő az!

Richard: Már csak vele tudsz élni?
Csak vele?
Én már nem kellek?
Nem kellek neked többé?

Anna: Én már nem tudok máshogyan élni.

Richard: /Leroskad az asztalhoz./
De hát miért nem, Anna,
mondd hát, miért nem?
Már csak ő kell neked?
Magyarázd meg hát, hogyan volt,
miért kellett ennek így történnie?
Magyarázd meg legalább!
/Fel akar állni./
De hisz' akkor nekem,
akkor nekem... /Visszahanyatlik a székre./

Karl: Akkor mi elmegyünk most.

Anna: Richard, ó Richard!

Richard: Menj csak!

Anna: /Kezét nyújtaná, de aztán mégsem... gyámoltalanul néz Richardra és Marie-ra./
Maradj vele Marie.
[Kvartett]
Úgy fáj, hogy fájdalmat okozok szegénynek.
Vétkeztem volna?
Még most is szeretem.
Olyan keveset akartam; csak szeretni
és szeretve lenni.
Nincs visszaút! Nincs már!
Isten veled hát volt életem, volt szerelmem.
Fájdalmas boldogsággal megyek sorsom elébe,
végleg szabadon, végleg szabadon.
Isten áldjon bennetek!

Marie: Azt hisszük tudjuk, mi a jó.
Azt hisszük kezünkben van a sorsunk,
pedig önmagát rendezi az élet,
vagy Isten rendezi az életünk.
Istenem engedd, hogy segítsek neki!
Istenem add, hogy egy kicsit boldog lehessen!
Istenem segítsd! Hogy élni tudjon!
Hogy újra megtalálja az életét!
Add Istenem!

Karl: Az nem lehet, hogy megcsúfoljon a végzet.
Nem adom, amit kicsikartam a sorstól.
Vétkeztem volna?
Nem érhettem be kevesebbel;
szeretni és szeretve lenni.
Hát kiharcoltam!
Isten hozott, te megváltó kényszer.
Itt hagyjuk a múltat és már csak egymásnak élünk,
végleg szabadon, végleg szabadon!
Isten áldjon benneteket!

Richard: Mért történt így?
Mi történt velünk?
Ránk súlyosul a világ és mindent
megváltoztat bennünk.
Nincs bennem harag,
nincs bennem bosszúvágy.
Istenem segíts, hogy élni tudjak,
Add Istenem!

Marie: Minden jót Anna,
ég veled Anna.
Az Isten áldjon Anna,
az Isten áldjon...

/Richard magába roskadtan ül a darab végéig. Marie védőn mögötte áll, érezni, hogy ő Richarddal marad.
Odakünn esni kezd a hó. Anna és Karl kézenfogva lassan megindulnak. Elhagyják a házat, a távolban még egyszer felbukkannak./


/Lassú Függöny/