Szereplők:


Karl tenor
Anna szoprán
Richard bariton
Marie mezzoszoprán
Elfi, serdülő lány szoprán
Alma, kamaszlány alt
1. Fogoly tenor
2. Fogoly bariton
Felügyelő basszus
Munkás bariton
Őrszem basszus
Pék bariton
Kisfiú mezzoszoprán

 
I. FELVONÁS

1. Kép. Sztyeppe.


/Richard és Karl. Két orosz földön lévő német hadifogoly. Azonos testalkatúak, szemük, hajuk hasonló, Richard meghagyta szakállát, míg Karl borotválkozik. Richard árkot ás, csákányoz, Karl mellette fekszik, fűszálat rágcsál. Egy repülőgép jelenik meg a távolban/

Richard: /a repülőt figyeli/
Énekes madárnál is kisebbnek látszik.

Karl: Repülő pontocska.
Nagy sebességgel közelít errefelé,
mégis szinte mozdulatlannak látszik.
Olyan lenyűgöző itt ég és föld végtelensége.

Richard: Az ott el nem tudja képzelni,
mivégre vájja ezt a hatalmas árkot két férfi
a magányos pusztán, a sztyeppe fekete földjébe.

Karl: Már három nyáron át,
mindig csak ezt az árkot.
/a repülőzúgás elhal, Richard újra csákányoz/

Richard: Eltűnt.

Karl: Széles ívben, pirinyó pacsirta.

Richard: Amikor az asszony reggelente kiszállt az ágyból,
- én feküdtem a fal mellett, Ő kívül -
sohasem ébredtem fel,
olyan halkan, észrevétlen mozgott.

Karl: Ezt is elmesélted már.
Csak akkor ébredtél fel mindig,
amikor a gázrezsó fütyörészni kezdett.

Richard: Igen, olyan egyhangúan.
Váltig meg akartam javítani,
de aztán elmaradt mindig.
Karl: /fütyül/ Így ugye?

Richard: Pontosan így. /ő is fütyül/

Karl: Hogy van az, hogy a melle olyan hófehér,
a hasa meg a csípője sötét, mint a bronz?
- ahogy mondani szoktad.

Richard: Amikor megöleled, mindent elfelejtesz,
az égvilágon mindent.
De ennek már három esztendeje.
Sokszor már azt sem tudom, hogy milyen volt.
Nem vagyok képes az arcát magam elé idézni.
Egyszerűen nem látom.
Tudod Karl, valahogy szétfolyik az egész.
Álmomban aztán megelevenedik,
látom, érzem, szorítom.

Karl: Én pontosan magam előtt látom Őt.
Mindent tudok róla.
Azt is, hogy milyen,
mindent.

Richard: De hisz' sose láttad!
Ezzel a repülővel hamar hazaérnék hozzá,
bármilyen messze van.
Nem lehet ezt kibírni!
Három esztendeje már!

Karl: Neked legalább van valakid a világon,
aki gondol rád,

Richard: Az már igaz, úgy van.

Karl: aki csak érted él,
aki csak érten van.
Ha belegondolok, nagy üresség az egész.

Richard: Igen, ő visszavár,
ha csak el nem pusztult közben.

Karl: Nem pusztult el!
Nem pusztulhatott el!
Én biztosan tudom, hogy él!
Mondd, Richard,
ha ő most itt volna, az asszonyod,
egyszer, csak egyetlen egyszer...
átengednéd nekem?

Richard: Ha ő most itt volna...

Karl: Mondd hát!

Richard: Mivel te is ebben az átkozott szükségben szenvedsz,
egyszer talán.
De ha másodszor is akarnád,
ezzel a csákánnyal verném szét a fejed!

Karl: Vajon a gázrezsó fütyörész-e még?

Richard: De hiszen Anna meg se tenné.
Nem kapható ilyesmire senki mással.
Nem, kedvesem!

Karl: De hátha megcsalt és összeállt valakivel közben?
Három év nagy idő, Richard...
és fiatal, vérmes asszony.

Richard: Most elmondok valamit,
amit talán nem tudsz.
Amikor megszereztük azt a szép kis lakókonyhát
és beköltöztünk a városba,
egy hétre rá ott kellett mindent hagynom.

Karl: Ezt mind ismerem.
Havi hat márka volt a bútorra a részlet.

Richard: De amikor megtudtuk, hogy el kell mennem a háborúba,
azt mondtuk:
"Most ki kell tartanunk."
Tudom, hogy az én Annám ezt nem felejtette el.
Különben is, mi közöd hozzá?
Annának pedig...
De mit beszélek?
Ilyesmi nem történhet meg vele.

/A szerszámokat a vállukra veszik és visszaindulnak a fogolytáborba/

Függöny

 
2. Kép. Lakókonyha.


/Valahol Németországban. Jobbra ágy, szemközt konyhaszekrény, a hátsó falnál a konyha sarkába tolva ócska pamlag, oldalt négyszögletes kis ablak. Anna és Marie./

Marie: /Az ablak felé mutat/
Tényleg Anna, azt hiszem ott jobb helye lenne.

Anna: Gondolod?

Marie: Gyere! Próbáljuk ki!
Majd meglátod.
/Az ablakhoz viszik a pamlagot./

Anna: Már három éve ott áll.

Marie: Nem sokkal jobb így?

Anna: Talán csakugyan.

Marie: Biztosan.
Micsoda különbség!
Az egész lakókonyha másképp néz ki így.

Anna: Tegyük vissza!

Marie: Igen, te ilyen vagy.
Mindig minden maradjon csak úgy, ahogy volt.
Mindenben ilyen vagy.

Anna: Az életben nem lehet minden, ahogy szeretnénk.
Nem lehet minden olyan...

Marie: Mondd meg nékem Anna,
tulajdonképpen miért nem akartál Richardtól gyereket?
Ha most volna neked egy!

Anna: Azt nem lehet úgy szavakkal kifejezni,
hogy miért nem akartam tőle...
ez olyan érzés.
Marie: Milyen volt hozzád!
Nem tudom elfelejteni...
Ám akkor, azon a vasárnapon, a kiránduláson,
- de régen is volt az -
akkor én, tudod, csak pár percig,
mégis úgy éreztem, hogy engem gondolt.

Anna: Éppen aznap este kérdezte aztán tőlem,
hogy akarok-e a felesége lenni.

Marie: Csodálatos lehetett, Anna, csodálatos.
Egy ilyen ember!
Igazi férfi!

Anna: Tetszett neked, Marie, tudom.
Több, mint tetszett.

Marie: Ugyan, hová gondolsz?
Hogy táncolt akkor veled!
Mint egy ügyetlen nagy gyerek.

Anna: Hát táncolni, azt nem tudott.

Marie: De még olyan boldogságot sohasem láttam.
Az arca!
Az arca...
Még ma is magam előtt látom.

Anna: No jó.
Vigyük vissza a pamlagot.
/Visszaviszik a pamlagot/
Nem lehet, hogy meghalt
az az értesítés téves volt.
Visszajön majd, meglásd,
s talán gyerekünk is lesz még.


Függöny

 
3. Kép. Barakk.


/A hátsó falon a kapu nyitva. A jobb oldali falnál két-két priccs. A bal hátsó sarokban kéziszerszámok; lapátok, fejszék, csákányok. A nyitott kapun átlátni a szöges drótkerítést. Az 1. és 2. fogoly a priccsen ülnek és csajkából esznek./

1. Fogoly: A lövészárokhoz képest ez egy valóságos szalon.
A lövészárokban agyon is lőhettek.

2. Fogoly: Kezdetben mind ezt mondja,
de a múlt héten itt a "C" barakkból
egy csapásra harminchárom embert lőttek agyon,
egy csapásra harminchárom embert...!
Csak mert nem mentek az esti sorakozóra.

1. Fogoly: Na igen, ez súlyos fegyelemsértés, kedves barátom.

2. Fogoly: Aha! Te ilyen vagy?

1. Fogoly: Ez az egész világon fegyelemsértés.

2. Fogoly: De azok a felügyelő miatt tették.
Az egy embernyúzó.
És mind a harminchármat a falhoz!
Öt percig sem tartott.

Az őrszem jön orosz egyenruhában, feltűzött szuronnyal, megáll a nyitott kapuban, fegyverét a kapufélfához támasztja. A foglyok észreveszik, hallgatnak. Karl és Richard, csákánnyal és fejszével a vállukon a sztyeppéről jönnek. Karl a mutató ujját a sapkája széléhez érintve üdvözli az őrt, nadrágzsebéből előveszi dohányzacskóját és először pantomim útján jelzi az orosz őrszemnek, hogy adni akar neki egy pipára való dohányt./

Karl: Dohányt, tovaris?
Dohányt, bajtárs?

Őrszem: Jeszli ti dajos, tovaris. Ha adsz bajtárs.
Az őr először óvatosan körülnéz, benyújtja a kezét. Karl dohányt önt a tenyerébe./
Szpasziba. Köszönöm...

Karl: Nyicsevo. Nyicsevo...

/Az őrszem elmegy, Karl és Richard előrejönnek. Karl támogatja az erősen sántikáló Richardot. Elveszi tőle a csákányt és a fejszét, azokat saját szerszámaival együtt jobbra az első priccsre rakja. Richard óvatosan leül a priccs lábfelőli részén, Karl mellé ül./

Richard: /Térdig felhúzza nadrágját és lábszáráról piszkos kötést teker le./
Ez egyre jobban felduzzad.
Veszettül fáj!
Ha nem operálják meg, vége a lábomnak.

2. Fogoly: /Az 1. Fogolynak./
Ezt itt nem engedi orvoshoz a felügyelő úr.
Nem engedi.
Egész különlegesen a szívébe zárta.
Három év óta nyúzza, ahogy csak bírja, reggeltől estig,
mert ez teljesen nyugodt marad minden gyötrésre,
ha még oly vad is.
Ezt a felügyelő nem bírja elviselni.

Karl: /Richardnak/
Szóljál a felügyelőnek,
hogy engedjen orvoshoz.

Richard: Akkor ököllel az arcomba vág és semmit sem tehetek ellene.

2. Fogoly: /Az 1. Fogolynak/
Richard az olyan, mint egy koffer.
Vannak kofferok, amikbe még és még fér valami...
Hát ez ehetetlen!!
/Dühösen és undorodva a barakk közepére a földre hajítja a még félig telt csajkát./
Node most már terjed a tiltakozásunk.

1. Fogoly: Hova ragasztottátok azt a papírt?

2. Fogoly: A táborparancsnok ajtajára.

1. Fogoly: Akkor holnaptól kezdve libapecsenyét kapunk minden nap.
És ki hajtotta végre a bűvészmutatványt?

2. Fogoly: Sorsot húztunk.
Ha már tegnap itt vagy, te is húzhattál volna.

1. Fogoly: Veszélyes játék, elkapják úgy is.

2. Fogoly: De egyikünk se tudja, hogy kire esett,
így nem történhet árulás.
A tiltakozás alá azt írtuk:
Egy mindenkiért!

1. Fogoly: Ha ezek a múlt héten harminchárom embert lepuffantottak,
akkor holnap talán azt mondják:
Mindenki egyért!

2. Fogoly: Mindenkit nem lőhetnek agyon.
Akkor ki végzi el a munkát?

Richard: /Karlnak/
Ennek a gazembernek a barakkjában nincsenek betegek.
Itt minden a legnagyobb rendben van.
A tiltakozás a rossz étel miatt,
az is ostobaság.
Ismét vérbe kerül majd.
Foglyok vagyunk, hadifoglyok,
az a dolgunk, hogy hallgassunk,
tartsuk a hátunkat.

Karl: Sok fér a hátadra és még több.

Richard: Ez a sorsunk.

Karl: Ez a sorsunk?

Richard: Ha nem tudják elkapni azt,
aki a tiltakozást felragasztotta,
akkor kiszednek egy másikat, vagy akárhányat
és agyonlövik őket elrettentő például.
Tíz perc múlva, én mondom neked,
tíz perc múlva lőnek
és ha téged találnak,
hát eltaláltak.

Karl: Hadd lőjenek!
A háború ilyen, hadd lőjenek!

2. Fogoly: /Richardnak/
Mindenkit nem lőhetnek agyon.
/Az 1. és 2. Fogoly kimegy a barakkból./

Karl: Csak töprengsz, töprengsz,
töröd a fejed, hogy lehet megúszni ezt?
Lassan rájössz, helyzeted reménytelen.
Csapdába estél sebzett állat,
riadtan várod mit hoz a holnap,
mit hoz a következő perc?
Itt állok én is...
Mit az élettől el se nyertem,
már is elvesztettem.
/Karl látomása a Fasor... Anna.../
Látom őt!
Most megint látom!
Egy fasorban áll.
Egy lélek sincs más, csak ő, az alkonyi fényben.
Vár,... vár...
Egy fasorban, nem túl messze a háztól, vár...

Richard: A mi negyedünkben nincs is fasor...
Vagy mégis?
Igazad van.
Kissé odébb, ott van egy olyan fasor...
Voltál e már ott egyáltalán?

Karl: Soha sem voltam abban a városban.

Richard: Akkor meg honnan tudod,
hogy egy fasor van a közelünkben?
Honnan tudod?
Én nem mondtam neked,
meg is feledkeztem róla.

Karl: Honnan? Nem is tudom honnan.

Richard: Ott néha leült a padra, a fasorban, a napon.
Emlékszem már.
Karl: Nem a padon ül, a fák alatt áll és vár...
Vár...
Olyan, mintha nem is a földön volna...

Richard: Igen, Anna vár, engem vár...
Három év pajtás, három év!
/A felügyelő sietve bejön. A látomás eltűnik, Karl felkel, vigyázban áll. Richard is fel akar állni, de nyögve visszaesik./

Felügyelő: Ki ragasztotta fel azt az irkafirkát?
Beszéljetek kutyák!
Ha a falhoz álltok majd,
kinyitnátok még a pofátokat,
de akkor már késő!
/Richardhoz/
Te nem állsz fel, te kutya, nem állsz fel?
/Richard nagy nehezen feláll/

Karl: Meg kell operálni.

Felügyelő: Pofa be!
/Észreveszi a barakk közepére hajított csajkát és rámutat./
/Richardnak/
Talán az is te vagy, akinek nem ízlik az étel?
Zabáld meg kutya!
Ha fél percen belül nem zabálod meg,
hallod, fél percen belül...

Richard: Nem ember ez, csak elvakult farkas!
Jaj! Nem ember ez, csak egy szadista állat!
/A felügyelő Richardnak háttal a csizmája orrával piszkálja az ételmaradékot. Richard felkapja a csákányt az ágyról. Gyors sántító lépést tesz a felügyelő felé, annak a háta mögött áll magasra emelt csákánnyal. Karl szinte egyidejűleg felugrik, villámgyorsan Richardhoz lép, kitépi kezéből a csákányt, miközben Richard sebesült lábának ütközik, aki vad fájdalomkiáltással összeesik és elveszti az eszméletét. A felügyelő ugyanakkor megfordul, rámered Karlra és a magasra emelt csákányra, abban a hitben, hogy Karl akarta őt leütni, a kapuhoz ugrik./

Felügyelő: Őrség! Őrség! Ide gyorsan!
/Kirántja a revolverét, Karlra szegezi, aki leengedte a csákányt és elejti azt. Két őr feltűzött szuronnyal beront. A felügyelő Karlra mutat./
Lefogni! Most megvagy!
Engem akartál te agyonütni?
Felelj te kutya!
/Karl hallgat/
Talán a cédulát is te ragasztottad fel?
Tehát felragasztottad...
Ez elegendő két halálos ítélethez...
Milyen kár, hogy nem lehet téged agyonlőni,
feltámasztani és megint agyonlőni,
igazán kár!
De majd igyekszünk.
Ismerünk ugyanis egy módszert, fiacskám,
egy módszert...
/Lepillant az eszméletlenül heverő Richardra./
és ezt végre meg...o...pe...rál...juk.
Akkor mind a kettőtöktől megszabadultunk.
/Hirtelen a vállánál fogva megfordítja Karlt, öklével tarkón vágja./
Kifelé!
/Karl megbotlik, majd a két őr között lassan kifelé indul./
És aztán elviszitek ezt. /Richardra mutat/
/Az őrök kérdőn megfordulnak./
O...pe...rá...ci...ó...ra!
/Karl két villámgyors iramodással kirohan. A meglepett őrök és a felügyelő utána.
Kint kiabálás, érthetetlen üvöltözés. Egy lövés.
Katonák rohangálnak összevissza, még egy lövés./


Függöny
 
II. FELVONÁS

1. Kép. Lakókonyha.



Anna:  /Munka közben/
"Kis madaram szállj el
Kedvesem ablakára,
Idegenben él az árva,
Szabadulását várja."

"Kis madaram elszállt,
Idegen földre szállt,
Szomorúan szól a hangja,
Szegény rab hallgatja."

"Kis madár kérlek
Kedvesemhez térj meg
Ne várjon a jegykendőre,
Meghalok esztendőre."

"Meg ne halj párom,
Szabadulásod várom."

/Kopogtatás/

Karl: Anna!
Anna, Anna, én vagyok, megismersz é?

Anna: Ki maga?

Karl: Le kell lúgoznom a székeket,
utána majd újramázolom.
Már akkor mondtam neked,
hogy nem tart rajta sokáig a festék.
Igazán nem ismertél meg?

Anna: De hát ki maga?

Karl: Richard vagyok.

Anna: Az én uram?
De hisz' maga nem az én uram!

Karl: Anna, Anna!
Mindjárt az elején fogságba estem.

Anna: Háborúból jöttél meg katona.

Karl: Télen a táborban voltam,
nyáron a sztyeppén, ahol árkot ástam.
A végtelen pusztán az ég alatt, csak én magam voltam.
És te Anna, te mindig velem voltál.
Éjjel és nappal, csak téged láttalak.
Nem bírtam nélküled, megszöktem onnan.
Rettegve, hogy elfognak, országokon át,
rejtőzve, bujdokolva, gyalog tettem meg az utat.
Tavak, folyópartok, csillogó víztükrök,
erdők homálya, szakadékok, sziklák, szurdokok,
országutak végtelen szalagja, elmosódó távlatok,
mind téged idéztek.
Mind rólad beszéltek és hívtak, hogy jöjjek.
Egy évig tartott, míg elértem hozzád.
De most itt vagyok,
nálad vagyok Annám!
Életem, mindenem!

Anna: Nem tudom kereken a szemébe vágni,
hogy nem hiszek neki.
Nem tudom megtenni, olyan szívhezszólóan beszél.

Karl: Anna, nem hiszel nekem?
Akkor is csak te jelented számomra a világot!
Az én asszonyom vagy!

Anna: Az Isten áldja meg, az Isten áldja meg...
miért mond nekem ilyeneket?
/A fiókból egy elsárgult levelezőlapot vesz elő./
Nézze!

Karl: /Olvas/
Ezerkilencszáztizennégy szeptember negyedikén elesett.
/Megfordítja a lapot./
A katonai parancsnokságtól.
/Visszafordítja az írást és még egyszer elolvassa./
Ezerkilencszáztizennégy szeptember negyedikén...
Tévedés!
Hidd el Anna tévedés!
Amit itt ezek összefirkálnak!
Nekem elhiheted.

Anna: Biztosan megéhezett.
/Kenyeret szel, megterít, almát, tányéron kolbászt tesz Karl elé./
Meghámozzam?

Karl: De hisz jól tudod.
/Anna meghámozza az almát, majd négyfelé vágja, miközben a magoktól is megtisztítja./
A régi villa nincs meg?
Tudod, az a háromágú.
Az egyik ága valamivel rövidebb volt.
/Anna odamegy a konyhaszekrényhez és átnyújtja neki a villát./
Ez az!

/magában/
Anna: Hosszú szeletekre aprózza a karéjt.

Karl: Hétfőn pedig munka után nézek, jó?

Anna: Akkor nem kéne a gyárba járnom többet
és minden olyan szép lehetne, mint rég,
vagy még szebb is talán
/fenn/
Miért akarja elhitetni velem, hogy a férjem?
Mondja csak, miért állítja ezt?

Karl: Anna, Anna!

Anna: Hiszen úgy szerettem őt,
olyan jó volt hozzám,
olyan nagyon jó.
Azt hiszi, el lehet azt felejteni?
Nem, sohasem fogom elfelejteni.

Karl: Új függöny van az ablakon,
amit akkor vettünk, sárga volt.
Az eladó azt mondta "alkalmi vétel".
Emlékszel?

Anna: Emlékszem...
Atyaúristen! Atyaúristen!

Karl: Hol tartunk a részletekkel?

Anna: Négy év alatt mindent letörlesztettem.

Karl: Most hát gond nélkül újból kezdhetjük az életet.

Anna: Újra, élni, élni!

Karl: Jó lesz Anna, meglátod.
Nézz rám kérlek, nézz rám hát, Anna!

Anna: Meg kell, hogy szokjalak előbb,
meg kell, hogy szokjalak.
/Leszedi az asztalt, Karl lehajtott fővel álldogál a sarokban./
Istenem, mi lesz ebből?

Karl: Az egész vagyonom harmincöt pfennig.

Anna: Megalhat ott a pamlagon.
/A fehérneműszekrényből ágyneműt vesz elő./
Legjobb lesz, ha odatoljuk a falhoz.
/Megfogják együtt a pamlagot és odatolják a falhoz. Anna megágyaz./
Eloltom a lámpát.
/Sötét lesz, vetkőznek, lefeküsznek./

Karl: Fekszel már?

Anna: Igen.
/Sötét. Lassan kivilágosodik, az ágyak összetolva, egymást átölelve alszanak. Napfény önti el őket. Anna felébred, felöltözik, mialatt Karl alszik, lemegy a pékhez./
 
2. Kép. Ház.


/Baloldalt a legfelső emeleten Alma szobája. Szemközt - jobb oldalt, két emelettel Anna lakókonyhája fölött, Elfi szobája. Alma szobája alatt - egy emelettel - Marie szobája.
Lent - Anna lakókonyhája alatt - sütöde. Alma felpattan az ágyról, megnyomja az ablakpárkányra szerelt kerékpárcsengőt, amely telefon gyanánt szolgál, mire a lány a füléhez illeszti a kezét. Elfi jelenik meg a szemközti ablakban, hálóingben, ő is megnyomja a maga kerékpárcsengőjét és hasonlóképpen hallótölcsért formál a kezéből./

Elfi: Itt Elfi beszél.

Alma: Jó reggelt Elfi. Itt Alma.
Kialudtad magad?

Elfi: Á! Te vagy az Alma?
Szép tőled, hogy felhívtál.
Mit veszel fel kérlek?
Én talán kéket.

Alma: Gondoltam.
Én sárgát választottam.

Elfi: Ó! A sárgát!

Marie: /Átkiabál Anna lakókonyhája felé./
Anna! Anna!

Alma: Ma este moziba megyünk.

Marie: Anna! Anna!

Alma: De mi ez a rémes mellékzörej?

Elfi: Elviselhetetlen ez a recsegés.
Leteszem, később majd újra hívlak.
Viszontlátásra.

/Mindketten csengetnek./

Pék: /Annának/
Négy darabot?
Hiszen csak kettőt szokott venni
és most egyszerre négyet kér?

Kisfiú: /Háromkerekű biciklin körbehajt az udvaron./
Gyereke lett Erikának, de nem tudja kitől...
Erikának gyereke lett, de nem tudja kitől...


3. Kép. Lépcsőház, folyosó.

Anna: Hogy történhetett meg ez?
Egy idegen férfival?
Hiszen ez borzasztó.
Felbukkan egy férfi, betoppan hozzám,
akit sohase láttam még
és mindent tud rólam.
Az egész múltamat, életemet,
ismeri szívemet, vágyaimat,
ismer egészen, jobban mint önmagam.
Mielőtt ingem levetem
- jaj de restellem -
pontosan megmondja hol van anyajegyem.
Olyan dolgokra emlékeztet,
melyeket régen elfeledtem.
Ó, Richard! De egyedül hagytál,
nélküled oly védtelen és gyenge vagyok.
Hisz' csak tegnap ismerkedtünk meg.
Az is képtelenség, hogy tegez.
Közönséges csaló! Szédelgő, csaló!
És én vele? Vele? Ó Istenem!
Csak ne mondaná, hogy ő a férjem.
Miért kell hazugsággal rontani az érzést?
Amely igaz, tiszta és szép,
amely érzem, hogy szép mint az álom.
/Elindul a lakókonyha felé./

 
4. Kép. Lakókonyha.

/Karl sepreget, amikor Anna benyit./
Anna: /magában/
Ezt Richard is megtette olykor,
csak neki nem ragyogott az arca így.
/fenn/
Mit művel azzal a söprűvel?
Nem a maga kezébe való.

Karl: Te magázol engem?

Anna: Ha még egyszer azt mondja,
hogy maga a férjem,
ha még egyszer ki meri ejteni a száján...

Karl: Férj vagy nem férj teljesen mindegy,
hiszen mi összetartozunk.

Anna: Szó sincs róla, hogy mi együvé tartoznánk,
soha életemben nem láttam azelőtt!
Tegnap betoppant ide...
és ha az uram életben van még?
Hiszen maga mondta, egyszer csak beállít.

Karl: És ha beállít?
Mi lesz akkor?
Mit gondolsz mi lehet?
Csak jöjjön, közibénk nem állhat.
Mi összetartozunk.
Ez a sorsunk Anna!

Anna: Mit tud maga rólam?
Mondja mit tud?

Karl: Tudom, hogy milyen voltál gyermekkorodban.
Nem tiltakoztál, mikor az anyád a hajadat fonta.
Türelmes voltál és szelíd.
Aztán megnőttél lassan,
ahogy az alma megérik a fán.

Anna: Hogy miket beszél maga itt?
Karl: /magában/
Vagy szeret valóban,
vagy egy hajítófát sem ér az életem.
/fenn/
Tudom, mit éreztél, mikor a téves értesítést kaptad.
Először nem tudtad elhinni, hogy veled is megtörténhetett.
Aztán egyszerre értelmetlenné vált minden.
Szükségünk van valakire,
akihez tartozunk.
Szükségünk van valakire,
akit szeretünk,
aki minket szeret,
aki után szüntelen vágyakozunk.
Ugye te is vágytál valakire?

Anna: Az éjjel egybeolvadt múlt és jelen.
Igen, mintha Richard lett volna
és én, újra én.
Ő jó volt hozzám, mindig jó.
Másmilyen volt, mint maga.
Nehézkesebb és lassú.
Maga olyan, mint egy rugó,
vad és kíméletlen.
Most érzem a különbséget a férjem és maga közt.
Mikor azt hajtogatja, hogy Richard,
egyre csak szégyenkezem,
mert csaló! Csaló!
Tudom, hogy az!

Karl: Akkor visszamegyek az országútra.

Anna: Amíg munkát nem talál, itt maradhat.
De megkövetelem, hogy óvatos legyen.
A házat észrevétlen hagyja el
és észrevétlen jöjjön is haza.
Senkinek sem szabad megtudnia,
hogy itt hál nálam a lakókonyhában.
 
5. Kép. Marie szobája.

/Anna Marie-nál. Az ágy lábánál ül, Marie pedig az ágy magasított fejrészén és fércszálakat húz ki egy éppen készülő ingecskéből./

Marie: Egy éve is van már,
hogy a sógorom szabadságon itthon járt.
Hát élet ez így?
A nővérem nem bírta egyedül.
Amikor Hans ideköltözött,
az asztal még a két ágy között volt,
aztán kihúzták az asztalt
és összetolták az ágyakat.
Így történt minden, szinte magától.
Hans egyedül tartja el a családot
és hogy bolondul a kisfiáért,
a drága kisfiáért!
De félek, Anna, félek!
Mi lesz, ha egy szép napon
beállít a sógorom?
Mit gondolsz Anna?
Mit tesz majd, ha meglátja a gyereket?

Anna: Mit tehetne?
Hiszen a férje.
Na bújj már bele.

Marie: A hátulja még nincsen kész.
A lakatos a másik udvarban,
revolvert rántott!

Anna: Talán ha valaki lett volna ott...

Marie: De van, aki másképp fogja fel.
Mikor Moser hazajött,
Fritz, akivel az asszony együtt élt,
elköltözött tőle arra az időre,
hogy ne zavarjon.
Vannak olyanok is, akik beletörődtek
és nincs erejük változtatni.
Ott van Häusler úr esete,
már három hete, hogy itthon van
és a kisegítő postás még ott lakik náluk,
mert nem kapott lakást.
Most hármasban lakják a lakókonyhájukat.

Anna: Lienert úr viszont félholtra verte az asszonyt,
utána elváltak.

Marie: Úgy félek Anna!
Szeretném megismerni az embereket,
megérteni és megvédeni őket önmaguktól,
pedig az egészről nem is tehetnek!
Mindnyájunk életét összezavarja a háború,
ez a véres, kegyetlen háború.

Anna: Most már igazán kész!

Marie: Szép!
Felpróbáljam?
/Marie az ágyon állva felpróbálja az ingecskét./

Anna: Azt mondod, hármasban élnek a lakókonyhában?

Alma: /Kék ruhában a kerékpárcsengővel az ablakban szólítja Elfit, akin sárga ruha van./
Itt Alma beszél!

Elfi: Halló! Itt Elfi, itt Elfi.

Alma: Anna szomszédasszony látogatót kapott,
ott áll lent.

Elfi: Nagyon különös.

Alma: Ebédeltél már?

Elfi: Ó, igen, répafőzeléket.

Alma: Úgy, répácskát? Répácskát?

Elfi: Répácskát, répácskát.
Elmegyünk a tóhoz?

Alma: Menjünk!

Marie: /Az ablakból lepillant Anna lakókonyhája felé./
Nem is mondtad, hogy vendéged van,
de hát ki ez az ember?


6. Kép. Folyosó.

Anna: Nem fontos, hogy ki ő.
Hogy Richard e, vagy sem.
Mindent tud rólam,
többet, mint a világon bárki más,
többet, mint én magam.
Nem hazudik, érzem nagyon szeret.
Titokzatos tudásának ez a nyitja.
És most már én is csak őt akarom!
Az egész életre csak őt!


7. Kép. Lakókonyha.

/Karl az ablaknál áll, Anna bejön./

Anna: Elmehetnénk sétálni, ha kedve van...

Karl: Igen, menjünk.

Anna: Felvehetné a férjem fehér ingét, ha akarja...

Karl: Nem, nem akarom.

Anna: Csak engem akar!
Minden más tulajdonát tiszteletben tartja.
No jöjjön.
/Anna elindul, Karl néhány lépéssel lemaradva követi. Gyönyörködik Anna járásában. Anna bevárja Karlt és egymás oldalán mennek ki a házból. - Változás - A ház eltűnik, majd a Fasor jelenik meg a színen./
 
8. Kép. A Fasor.

Anna: Lehetséges, hogy mi együtt...?

Karl: Igen, így volt...

Anna: ...hogy én veled egyszer már ugyanígy mentem ezen az úton?

Karl: A mi fasorunk!
Egy este idejöttél és vártál rám, a fák alatt.
Láttalak Anna, a fasorunkban mentél,
oly szépen, könnyedén, az esti fényben.
Sehol egy lélek, csak te, te egyedül.
Ahogy ott vártál, úgy meghatott,
mintha nem is ezen a földön lett volna.
Attól kezdve szüntelen, éjjel és nappal
csak téged láttalak Anna!
És mindent tudtam rólad!

Anna: Egyetlenem.

Karl: Annám, szeretlek.
/megcsókolják egymást/

Anna: A végzet foglyul ejtett minket,
megfogta szívünket.
Milliók közül kiválasztott egyet,
hogy szeressük, hogy szeressük.

Karl: A végzet foglyul ejtett minket,
megfogta szívünket.
Milliók közül kiválasztott egyet,
hogy szeressük, hogy szeressük!
Hogy szeressük egymást.

Anna: Rejtelmes erő, lebírhatatlan kényszer
köt össze véled.

Karl: Rejtelmes erő, lebírhatatlan kényszer
köt össze véled.

Együtt: Hatalmas érzés tölti be bensőm.
Végtelen vágyam kiárad!

Karl: Ólomsúlyként nyom,

Anna: és súlytalan, mint a pára.

Karl: Kisebb az atomnál,

Anna: és hatalmasabb mint a világegyetem.

Karl: Felrepít a fénybe,

Anna: És úgy súlyt a földhöz,
hogy a pária sorsát megirigyelnéd.

Együtt: Rejtelmes erő, béklyóz le minket.
Hatalmas érzés, igazi súlyos boldogság.

Karl: Anna! Anna!
Akarod most, hogy gyerekünk legyen?

Anna: Álmom, életem ez.

Karl: Anna! Egyetlenem!

Anna: Ah!

Együtt: Legyen az álmunk szép.
Legyen az álmunk valóság.

 
9. Kép. Ház.

/A kapu előtt Alma sárga ruhában és Elfi kékben - a tónál ruhát cseréltek. Két hadirokkant zenészként, a vak harmonikás és a sánta hegedűs jelenik meg és játszani kezdenek. A jelenet alatt a körfolyosón és az ablakokban a zenészek játékára kíváncsi lakók jelennek meg:  szabadságolt és sebesült katonák, háziasszonyok és kamaszkorúak. A zenészeknek pénzt is dobhatnak, de mindvégig diszkréten a háttérben maradnak. Jön Karl és Anna. Alma és Elfi, mikor meglátják őket, összedugják a fejüket és összesúgnak. Karl és Anna a ház bejárata felé mennek. Egy munkás jön velük szembe./

Munkás: Szerencséje van szomszédasszony,
szívből gratulálok.
Hát bizony megesik nagy ritkán,
hogy egyszer csak beállít.
Akit már holttá nyilvánítottak.
De azért ez mégiscsak ritkaság.

Elfi: Mi már tegnap óta tudjuk.

Munkás: Kitől?

Alma: Hát a Böschnétől.

Anna: De mi lesz most?

Marie: Richard él! Richard él!
/Annához/
Miért hallgattad el, hogy megjött?
Az egész ház tudta, csak én nem.
Te kis titokzatos,
mondhatom jó alak vagy!
De látni akarom ám!
Jaj Istenem, ez nem Richard!
Ez nem ő.
Hogyan is lehetne, mikor Richard meghalt.
Ki ez az ember Anna?
/Megérti az összetartozásukat./
Anna...Anna...te szereted őt...
Boldog vagyok Anna, nagyon boldog vagyok!

Anna: Boldog vagyok én is.
[Terzett.]
De milyen súlyos ez a boldogság.
Hogy megbékélt ez a szilaj férfi,
mert ő is boldog,
nincsen már egyedül.
Jaj! Jaj! Az a magányosság!
Jaj az a magány, dermeszti szíved,
elveszi hited.
Jaj az a magány!
Mélységesen jó ez így most.
Milyen szép az élet.

Marie: Félreértés volt, de én vagyok a hibás.
Hogyan hihettem, hogy Richard hazatért,
mikor ő nem él már?
Fájdalmas, milyen fájdalmas ez!
De Anna boldog.
Boldog, mert nincsen már egyedül.
Boldog már, mert nincs többé egyedül.

Karl: Végetért hát a sok szenvedés,
nem vagyunk többé egyedül.
Oszlik a magányosság.
Milyen jó ez most így!
Álmaink teljesülnek.
Milyen szép az élet.

Kisfiú: Gyereke lett Erikának,
de nem tudja kitől…

Erikának gyereke lett,
de nem tudja kitől…


/Függöny/
 
III. FELVONÁS

1. Kép. Idegenben.


Richard: /Levelet ír./
Hol vagyok, magam sem tudom;
angol, vagy japán fogságban?
Az bizonyos, hogy egy hajón vagyok.
Óh Anna, Anna!
Az embert bedugják a szeneskamrába
és ott izzad vég nélkül.
Éppen tegnap futott aknára a másik hajó.
Két dörrenés és vége, minden füstté vált.
Csak a nagy bűz terjengett utána,
még órákig éreztük.
Egy hajszálon múlt csak és örökre elválunk egymástól.
Ma felszedjük a horgonyt,
továbbra is aknamezők fölött úszunk.
Ezt a levelet egy hollandusra bízom,
aki hazamegy.
Ha megkapnád, tudd meg jó öreg Annám,
hogy éppúgy szeretlek mint azelőtt, hisz' tudod
és nagyon szeretnék már nálad lenni,
ott a mi kis lakókonyhánkban.
A kosztra nem panaszkodhatom, jó és bőséges.
Talán már nálad leszek,
mikor a levelem még oda sem ért.
A te Richardod.


2. Kép. Lakókonyha.

/Karl valami szerkezeten dolgozgat. Belép Anna, egyik kezében tele szenesvödör, a másikban burgonyával teli bevásárlóháló./

Karl: Anna! Mit művelsz?
/Kiveszi a kezéből a vödröt és a bevásárlóhálót./
Ezt ne tedd többé, ezt ne tedd többé!

Anna: Nem árt ez nekem, most még nem árt.

Karl: A harmadik hónapban vagy.

Anna: Kényeztetsz engem, mintha csecsemő volnék.
Tegnap is felsúroltad a padlót.
Nincs erre szükség.
A bába azt mondta:
"Minden a legnagyobb rendben van.
- Nekem elhiheti -
Maga pompás asszony,
az Isten is szülőanyának teremtette."
Voltam a cipésznél,
szépen rendbe hozza a cipődet,
olyan lesz, mint az új.

Karl: Ez most úgy hangzott, mintha azt mondtad volna
szeretlek, az életemnél is jobban.

Anna: Az ugyanazt jelenti.
Bármit mondok, az mindig ugyanazt jelenti.
És napjában százszor is elmondom,
akkor is, ha nem vagy itt.
Elmondom a széknek, amelyen ültél,
elmondom az ingnek, melyet viseltél,
a kanálnak, a pohárnak,
minden holmidnak elmondom.

Karl: Anna! Anna!

Anna: Csak úgy röpít az a tudat,
hogy te vagy nekem.

Karl: Anna, Anna édesem,
Anna kedvesem.

Anna: Olyan sokáig csak elment mellettem az élet.
/Marie rohan be zokogva./

Marie: Anna! Anna! Képzeld!
Hazaérkezett a sógorom a frontról,
hazaérkezett szabadságra.
Meglátta a Hans fiacskáját,
végighallgatta a nővéremet,
majd szó nélkül sarkon fordult és elment!
Jaj szegény, elment!
Ki gondolta volna, hogy így fogja fel a dolgot?

Anna: Mit tehetett volna?
Hiszen a férje...szereti.

Marie: Meglásd visszajön.
Biztosra veszem, hogy visszajön.
Meglásd visszatér, visszatér...
és én a nyakába borulok Anna.
Igen, egyszerűen a nyakába ugrom.
És ő akkor újra a régi lesz.
Karl úr, főzök egy kávét.
Megengeded Anna?


3. Kép. Lakókonyha.

/Anna levéllel a kezében./
Anna: Nem olvasom el.
Bontsa csak fel ő.
Hiszen nemsokára itthon kell lennie.
Ha ezt elolvassa, úgyis vége mindennek.
Jaj Istenem!
Akkor mindennek, mindennek vége!
/Mégis felbontja a levelet, olvas./
"...talán már nálad leszek,
amikor a levelem még oda sem ért.
a te Richardod."

A te Richardod!
/olvas/
"...egy hajón vagyok...
éppen tegnap futott aknára a másik hajó...
egy hajszálon múlt és örökre elválunk egymástól."

Jaj! Ha a másik hajón utazott volna...?
/olvas/
"...éppúgy szeretlek, mint azelőtt, hisz' tudod...
és nagyon szeretnék már nálad lenni,
ott a mi kis lakókonyhánkban."
A levelet negyedévvel ezelőtt írta.
Hiszen minden pillanatban betoppanhat!

Kar: /Belép, meglátja Anna kétségbeesését./
Mi történt?

Anna: Levelet kaptam az uramtól.
/Odaadja a levelet Karlnak, aki olvassa./
Jöjjön bármi, nem tehettem másként.
És ha nyomban megöl, nem térek ki előle.

Karl: /olvas/
"ma felszedjük a horgonyt...
továbbra is aknamezők fölött úszunk."

Látod mégis él!
Richard él!

Anna: Most már csak várhatunk,
várni, amíg jön.
És aztán mindent megmondani neki...

Karl: Társak voltunk a magányban,
három esztendeig.
Mindent elmondott rólad; mindent, mindent.
Annyira ismertem kettőtök életét,
mintha magam éltem volna át.
Te bennem voltál kezdettől fogva.
Lényed teljesen betöltött,
szerettelek, szerettelek.
Forró vágy űzött hozzád,
egész valómmal téged kívántalak;
akiért érdemes élnem,
akinek én jelentem majd az életet.
Mi ketten megteremtettük egymást.
Már csak élet és halál közt választhatunk,
de elválni egymástól, soha, soha!

Anna: Akkor nem élhetek tovább, ha nem ereszt el.
Akkor el kell fogadnom azt,
aminek jönnie kell, a halált!

Karl: A halált, igen! Ha másképp nem megy.

Anna: De elválni egymástól, soha, soha!
/Megfogja Karl kezét, s a testére teszi./
Karl...figyeld csak...mozog.

Együtt: Olyan nagy boldogság,
olyan nagy boldogság,
hatalmas boldogság!
Ezért fizetni kell.


4. Kép. Ház.

Alma: /Kerékpárcsengővel az ablakhoz szólítja Elfit, de beszélgetésük most nem "telefonálás"./
Elfi, hallottad?

Elfi: Mit?

Alma: Hogy a szomszéd, aki nyolc napja hazajött a frontról...

Elfi: ...aztán a következő vonattal visszautazott...

Alma: ...már másnap elesett!
Most jött meg a levelezőlap a katonai hatóságtól.
Önként jelentkezett egy őrjáratra és elesett.

Elfi: Az azt jelenti, hogy öngyilkos lett.

Alma: Az azt jelenti, hogy öngyilkos lett.
Halálba kergette az urát.

Elfi: ...A szajha, a szajha...

Alma: A szajha.

 
5. Kép. A ház előtt.

/Jön Richard. A kapuban találkozik a munkással./

Munkás: Keres valakit?

Richard: Igen, a feleségemet.
Anna Krámer, tán ismeri?
Remélem itt lakik még.

Munkás: Igen, itt lakik.
/magában/
De Anna asszony egyszerre csak egy férfinak
lehet a felesége.
Egyszerre egynek csak...

/Richard boldogan áll a ház előtt, késlelteti a belépés pillanatát./


6. Kép. Lakókonyha.

Anna csinosítja a lakást. Richard belép, némán egymásra merednek./

Richard: Nem ismersz meg Anna?
/Meg akarja csókolni az asszonyt, de Anna elkapja a fejét./
Koszos vagyok, persze.
Hja, ez az utazás!
/Leteszi a batyuját, ugyanarra a székre, amelyre Karl tette az övét, annak idején./
Anna, jó öreg Annám!
Hű feleségem, hát kivártad.
Soká tartott ugye?
És most a meglepetéstől meg sem tudsz szólalni!
/Anna kirohan a lakókonyhából, Marie-hoz menekül. Richard csodálkozva néz utána. Kisvártatva Karl lép be./
Te vagy az Karl?
Hogy kerülsz ide?
Tudnod kell, öt perce sincs, hogy megérkeztem
négy év után.
Ülj le hát minálunk.

Karl: /Leül, de nem szól bármit kérdez Richard./

Richard: No lám, errefelé élsz pajtás te is?
Te mikor érkeztél vissza?
Nem vagy éhes?
Mindjárt itt lesz Anna,
majd ő ad valami harapnivalót.
Már meg is terített.
Látod, ilyen jól megy a sorom.
Ez Anna, ez ő.
Minden szenvedésem jutalma!
Két személyre terített,
a táviratomat úgy látszik idejében kapta meg.
/Kiüríti a batyuját, a holmit a sarokban álló székre rakja./
Ezt itt Anna nyomban kimossa majd,
alaposan szódával ki kell főzni.
Tedd magad kényelembe,
vedd le a kabátod.
Örülök, hogy itt vagy pajtás.

Karl: /Feláll./
Jön Anna!
/Anna mereven, tágranyílt szemmel, homlokába lógó hajjal betámolyog, révedező tekintettel néz körül, majd Karl karjaiba hanyatlik./

Richard: /Annához/
Mi történt veled?
Rosszul vagy?

Karl: El kell engedned Annát.

Richard: Ha odaadta magát neki,
leütöm mindkettőjüket,
hogy nem állnak lábra többé.
Mi történt itt?
Beszélj hát Anna!

Karl: Anna az én feleségem!

Richard: Mit beszélsz?
/Észreveszi, hogy Anna gyereket vár./
Hát így állunk?
/Karlhoz/
Te nyomorult!
/magában./
Anna vele hált egyszer,
egyszer megtette és most gyereket vár tőle!
Jaj! Ezt el kell viseljem!
Ezt el kell fogadjam!
Majd csak rendbe jön közöttünk a dolog.
De ennek a gazembernek ellátom a baját!
/Elindul a sarokba a baltáért, megfogja. Anna odarohan hozzá./

Anna: Megállj! Megállj Richard!
Csak engem ölj meg!
Én már csak vele tudok élni,
csak vele tudok élni.
Nem tehetek róla Richard,
nem tehetek róla!

/Marie jelenik meg./

Marie: Ó, Richard!
Istenem, csakugyan ő az!

Richard: Már csak vele tudsz élni?
Csak vele?
Én már nem kellek?
Nem kellek neked többé?

Anna: Én már nem tudok máshogyan élni.

Richard: /Leroskad az asztalhoz./
De hát miért nem, Anna,
mondd hát, miért nem?
Már csak ő kell neked?
Magyarázd meg hát, hogyan volt,
miért kellett ennek így történnie?
Magyarázd meg legalább!
/Fel akar állni./
De hisz' akkor nekem,
akkor nekem... /Visszahanyatlik a székre./

Karl: Akkor mi elmegyünk most.

Anna: Richard, ó Richard!

Richard: Menj csak!

Anna: /Kezét nyújtaná, de aztán mégsem... gyámoltalanul néz Richardra és Marie-ra./
Maradj vele Marie.
[Kvartett]
Úgy fáj, hogy fájdalmat okozok szegénynek.
Vétkeztem volna?
Még most is szeretem.
Olyan keveset akartam; csak szeretni
és szeretve lenni.
Nincs visszaút! Nincs már!
Isten veled hát volt életem, volt szerelmem.
Fájdalmas boldogsággal megyek sorsom elébe,
végleg szabadon, végleg szabadon.
Isten áldjon bennetek!

Marie: Azt hisszük tudjuk, mi a jó.
Azt hisszük kezünkben van a sorsunk,
pedig önmagát rendezi az élet,
vagy Isten rendezi az életünk.
Istenem engedd, hogy segítsek neki!
Istenem add, hogy egy kicsit boldog lehessen!
Istenem segítsd! Hogy élni tudjon!
Hogy újra megtalálja az életét!
Add Istenem!

Karl: Az nem lehet, hogy megcsúfoljon a végzet.
Nem adom, amit kicsikartam a sorstól.
Vétkeztem volna?
Nem érhettem be kevesebbel;
szeretni és szeretve lenni.
Hát kiharcoltam!
Isten hozott, te megváltó kényszer.
Itt hagyjuk a múltat és már csak egymásnak élünk,
végleg szabadon, végleg szabadon!
Isten áldjon benneteket!

Richard: Mért történt így?
Mi történt velünk?
Ránk súlyosul a világ és mindent
megváltoztat bennünk.
Nincs bennem harag,
nincs bennem bosszúvágy.
Istenem segíts, hogy élni tudjak,
Add Istenem!

Marie: Minden jót Anna,
ég veled Anna.
Az Isten áldjon Anna,
az Isten áldjon...

/Richard magába roskadtan ül a darab végéig. Marie védőn mögötte áll, érezni, hogy ő Richarddal marad.
Odakünn esni kezd a hó. Anna és Karl kézenfogva lassan megindulnak. Elhagyják a házat, a távolban még egyszer felbukkannak./


/Lassú Függöny/